Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A nyugdíjas élete

Hosszú szolgálatnak nyugalom a vége, Amikor elértem felnéztem az égre, Hála az Istennek, most már megpihenek, Nem parancsol senki, magam ura leszek. Nem lesz nekem többé zsarnokom az óra, Nem pislogok félve a nagymutatóra, És nem olvasgatom, mikor üt és hányat, Nem kell majd ott hagyni a jó meleg ágyat. Csak akkor kelek fel, amikor jól esik, Háznépem, kicsi-nagy, kívánságom lesik. Etetnek-itatnak, vakarják a hátam, Ezt a boldog időt, jaj de régen vártam. Most, hogy benne vagyok, ezek a remények Igen ellankadtak, soványak szegények, Ötven éves vágytól lemaradt fogalom, De mindjárt elmondom milyen a nyugalom. Rám virradt az első nyugalomnak napja, Feleségem így szól: "Hallja-e kend, apja!" (Reám villogtatja gyanúsan a szemét.) "Jogosan igénylem fele segítségét!" Elvégre ezt nekem esküvel fogadta. De hát, amíg szolgált nem volt foganatja, Pedig a segítség én reám is elfér, Meglátja nem lesz sok, hiszen most már ráér. Ezelőtt eb, macska, feleség, gyerekek Nálam egytől-egyig, hamarabb felkeltek; Most már négy órakor házamban nem férek, Azon a jogcímen, hogy most már ráérek. Feleségem beteg; soha nem volt eddig, Nem is panaszkodott, hogy tán gyengélkedik, De mostan, hogy íme én nyugdíjba léptem, Nagyokat nyögdécsel, minden nyomon, lépten. Már reggel fájlalja mellét, vállát, torkát, Naphosszat szagolja a friss, reszelt tormát. Annyi baj eléri, mire eljő az est, Suttogni tudja csak: "Jaj végem van rögvest!" Emiatt kell nekem korábban felkelni, Piacra, henteshez, tejcsarnokba menni, Emiatt vár reám ezerféle dolog, Hogy néha a szemem karikára forog. Hajh, amikor még én szolgálatban voltam, Pipadohányom sem magam vásároltam. De most - keservesen változott a szöveg, Azt mondják most ráért, csinálja az öreg. Ha pékhez, suszterhez, patikába megyek, Az áldozat ott is csak én lehetek. Megfájdul a nyelvem annyi sokszor kérek, De hát leintenek, hogy én már ráérek. Éjjel, ha a cica elnyávogja magát Így szól az anyjukom "Ehun van a kabát, Bocsásd ki, öregem, várd is meg, te nem félsz, Majd aztán pihenhetsz, hiszen most már ráérsz!" És ha leülhetek, jönnek az unokák, Szilaj borzas fiúk, maszatos leánykák. Mind az én nyakamon ugrálnak és tépnek, Cibálnak, rángatnak, tűröm, mert ráérek. Én Istenem, ha már mindenre ráérek, Én üljek azért is, akit elítéltek? Hol volt ez a sok baj idáig elbújva? Biztos arra vártak, hogy menjek nyugdíjba. No de minden bajnak lészen egyszer vége, Hogy ha majd meghalok, megpihenek végre. Igen ám, de álmot láttam, s megmutatta, Milyen boldogság vár ott a nyugdíjasokra. A mennyország előtt áll egy nagy-nagy sereg, Fele mérgelődik, fele meg kesereg. Megkérdek egy bácsit, aki leghátul áll, Vajon a tengernyi nép itten mire vár? Azt mondja a bácsi: ez itt mind nyugdíjas, Pihenésre való, kihasznált foghíjas. Van itt öcsém nem egy, aki több száz éve Lődörög idekinn, vár a bemenésre. Azért hát jó öcsém úgy kösd fel nadrágod, Nem most lesz az, mikor az Urat meglátod, Közülünk egy is, ha a kapuig elér, "Hátrább - kiállt Péter - kend nyugdíjas: ráér!" No, ha valamikor még újra születek, Tudni fogom már, hogy mitévő legyek. Leszek taligás, vagy örök vándor utas. Akármi, csak éppen ne legyek nyugdíjas!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.