Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Heraldika

A címertan fogalma

A címertan a nevéből adódóan címereket vizsgáló tudomány, nemzetközi elnevezése heraldika. A szó eredete az előkelő főurak környezetében segédkező heroldokra vezethető vissza, akik díszes öltözékükön uruk színeit viselték. A heroldok küldöncként vettek részt a középkori csatákban, s az ő feladatuk volt a harcban elesettek azonosítása is a címerek alapján. Emellett lovagi tornák rendezőiként működtek, s így e munkájukhoz nélkülözhetetlen volt a címerek alapos ismerete.

A címer fogalma

A sok eltérő meghatározás nehezíti dolgunkat, de néhány lényeges jegyet mindenképpen rögzíthetünk. A címer színes jelvény. Az ábrázolások a címereken mindig mértani formák vagy leegyszerűsített képek, a térbeli ábrázolás nem megengedett. A címer legfőbb hordozója a pajzs, sok heraldikus szerint pajzs nélkül nincs is címer. A címerek örökölhetők, tehát a családhoz vagy földbirtokhoz kötődnek.

 

A magyar „címer” szó valószínűleg Franciaországból származik (cimier), ahol sisakdíszt jelentett. Nyelvünkbe a 13. században kerülhetett át.

A címerek eredete

Erről a kérdésről nagyon sokat vitatkoznak a heraldikusok. Sokan az ókori görögökre (vázafestészet) vagy a rómaiak hadijelvényeire vezetik vissza a címerek elődeit. Mások szerint a muzulmánoktól vették át a keresztes lovagok a 13. században, de vannak, akik ősi vallási és totemisztikus eredetűnek tartják.

A kutatók többsége abban azonban megegyezik, hogy a címerhasználat elterjedése mindenképpen katonai okokra vezethető vissza. Amikor a középkorban elterjedt a nehézfegyverzet, megjelentek az arcot felismerhetetlenné tevő sisakok, akkor a lovagokat valami módon azonosíthatóvá kellett tenni a harcmezőn. Erre a célra a pajzs volt a legmegfelelőbb, amelynek nagy felületére jól látható ábrákat lehetett felvinni. Emellett az ábrák elterjedését még az is segítette, hogy az akkori társadalom nagy része írástudatlan volt. Mivel a pajzs nem volt minden oldalról látható, a címerek megjelentek a zászlókon (lásd vexillológia), sisakokon, nyeregtakarókon is.

A címerek története

A heraldikusok a címerek kialakulását a 12. század első felére teszik. Francia kutatók szerint a legkorábbi címer Raoul de Vermandois lovag személyéhez köthető.

Megjelenésük után azonban rohamosan elterjedtek egész Európában. Magyarországon az első ábrázolással III. Béla királyunk pénzein találkozunk, 1190 táján. Ezeken az érméken már megjelent a kettős kereszt. Imre király idején (13. század eleje) címereink másik alapeleme – a vörössel és ezüsttel vágott pajzsmező – is kialakult.

Kezdetben csak a királyoknak és a nagyon előkelő nemeseknek voltak címereik, de később mások is megjelentek a címerviselők sorában. A címerek használata lassan túlterjedt a harcok világán, és ennek köszönhetően a 16. században nem tűnt el a lovagvilág elmúltával, hanem a polgári világban élt tovább. Ezt az időszakot a kutatók már a kései (hanyatló) heraldika korának tartják, mert a címerek egyre inkább pusztán díszítőelemekké váltak.

Szabályozták-e a címerviselést?

A kezdeti időszakban címerjog nem létezett, mindössze arra kellett ügyelni, hogy már másvalaki ne használja ugyanazt a címert, aminek nyilvánvalóan gyakorlati (megkülönböztető) okai voltak. Később szigorúan szabályozták, hogy ki és milyen címert viselhet.

A címerek általában kétféle módon öröklődtek. Egyik esetben apáról fiúra szálltak, a másikban a földterülethez kötődtek. Az utóbbinál a címert a hűbérúr annak jeleként viselte, hogy az illető terület az övé, vagy igényt tart rá. Ezért viselték például az angol királyok még évszázadokig a százéves háború (14-15. század) után a francia liliomokat címerükben, jelezve ezzel igényüket a francia trónra.

A pajzs

A címer legfontosabb alkotóeleme a pajzs. A kezdeti heraldika korában a csatapajzsot és a tornapajzsot utánozta a címer.

Legjellegzetesebb formái:

nagy alakú normann pajzs (a legkorábban használt),

kisebb alakú háromszögű pajzs (a normannból fejlődött ki),

kerek talpú vagy doborpajzs (14. században terjedt el),

tárcsapajzs, ezen a lándzsa megtámasztása céljából oldalt egy kis bemélyedést alakítottak ki. Ezt a szimmetria kedvéért sokszor mindkét oldalon bevágták.

A pajzs leggyakrabban egyenesen áll, dőlt helyzetben csak összetett pajzsok esetében ábrázolják. A felfordított pajzs a család kihalását jelzi. Ha több pajzsot egymásra helyezve ábrázolnak, akkor az alsó, nagyobb felületű a nagypajzs (vagy öregpajzs), a kisebb a boglárpajzs.

A pajzs díszítése

Általános jellemzők

A korai időszakban az ábrákat vászonból, prémből vagy szövetből alakították ki, csupán a későbbiekben festették be a pajzsot. A díszítésnél kizárólag a következő színeket lehetett használni: vörös, kék, zöld, fekete, arany, ezüst, bíbor. Árnyalatokat nem lehetett alkalmazni, sőt a legszigorúbb szabályok szerint fém mellé fém, szín mellé szín nem kerülhetett.

A középkorban még rangsorolták is a színeket, a világosabbak előkelőbbek voltak a sötétebbeknél. Ennek alapján az arany állt a sor elején és a fekete pedig a legvégén. A színtelen ábrázolásokon a 17. századtól a színek jelölésére a vonalkázásos eljárás terjedt el.

A képszerű ábrázolások csoportosítása

1. Mesteralakok = azzal keletkeznek, hogy a pajzsot szabályos mértani vonalakkal felosztják (heroldalakoknak is nevezik őket).

hasítás = a pajzs függőleges osztása

vágás = a pajzs vízszintes osztása

szelés = a pajzs haránt vonalú (ferde) osztása

keresztek = András-kereszt, görög kereszt, latin kereszt, kettős kereszt, pápai kereszt, Szent Antal-kereszt

2. Címerkép = minden olyan, ami a pajzson található és nem mesteralak. A korai időszakra jellemző törekvés, hogy a címerképek minél távolabbról is jól felismerhetőek legyenek. Ezért sok a leegyszerűsítés, sőt torzítás.

Osztályozásuk lehetetlen, csupán néhány fő motívumot sorolunk fel:

emberalak; állatalak: oroszlán, sas; beszélő címerek: Kecskemét, Bern, Berlin, Kiskunhalas; növények: francia liliom; égitestek stb.

A pajzs melletti díszítések

A sisak: ábrázolása a korai időszakban legalább olyan fontos, mint a pajzsé.

Fajtái: csuporsisak, csöbörsisak, csőrsisak, pántos sisak.

Az Árpádok előtt

Vizsgálódásaink során az első felmerülő kérdés az, hogy az Árpádoknak volt-e a honfoglalás előtt címerük. Kézai Simon krónikája szerint (13. század vége) Attila királytól eredően az időszak címerállata a turulmadár volt.

A Képes Krónika (14. század) is ezt erősítette meg, turulos zászlókkal ábrázolva honfoglalás kori elődeinket. Bár a magyarok eredetmondájában a turulmadár fontos szereplő, valószínűleg címer formájában ekkor még nem használhatták, hiszen a címer 12. századi nyugati találmány.

Az Árpád-háztól 1848-ig

A kiscímer kialakulása

Az Árpádok címere két fontos elemet tartalmazott. Az egyik, a kettős kereszt, mint a királyi hatalom szimbóluma csak III. Béla korában (12. század vége) jelent meg bizánci hatásra. Korábban az uralkodó jelképe az egyszerű kereszt, illetve Szent István idejében a lándzsa. A Bizáncban nevelkedett III. Béla hozta magával a kettős keresztet.

Történeti címerünk másik alapeleme, a vágott pajzsmező Imre királyunk idejében (14. század eleje) jelentkezett, mégpedig először a pecséteken. E korai ábrázolásokon hétszer vagy kilencszer vágott mező látható, minden másodikban oroszlánnal. A történészek szerint ez az elem vagy spanyolföldről vagy az Árpádoktól származott.

Az Árpád-ház kihalása egyben egy új hatalmi szervezet megjelenését is eredményezte. 1301 után már nem a király volt a legnagyobb földbirtokos az országban, tehát saját címere és az országé fokozatosan elkülönült egymástól. Az Árpádokat követő Anjou-uralkodók a saját liliomos címerükkel egyesítették a vágásos pajzsot, ezzel is utalva arra, hogy leányágon rokonai az Árpádoknak. A kettős kereszt ebben az időben a címer hátoldalára került, de megjelent a kereszt alatt a hármas lóhereív. Ez még nem hegyet jelentett, mint a későbbiekben, csupán a kor szokása szerint talapzatot adott. A 14. század végén bukkant fel a pajzs fölé helyezett korona.

A középcímer kialakulása

A 15. század vége változásokat hozott; a címerhez szimbolikus jelentés kezdett kapcsolódni. A vágásos rész négy ezüstsávja az ország négy legfontosabb folyóját jelképezte (Duna, Tisza, Dráva, Száva), s a későbbi időkben a kettős kereszt alatt levő lóherét hegyekkel azonosították (Tátra, Mátra, Fátra).

A másik változás a középcímer kialakulása volt. Az uralkodó címébe eddig is belevette a meghódított vagy igényként számontartott területeket, de ez mostantól a címerben is megjelent. A területek a következők voltak:

1. Horvátország: ötször öt vörös és ezüst négyzet alkotta sakkozott mező,

2. Dalmácia: kék mezőben három koronás leopárdfej,

3. Szlavónia: két ezüst pólya közt, csillag alatt futó nyest,

4. Erdély: a terület címere önmagában is összetett. A vörös sávval vágott pajzs felső részén kék alapon aranycsőrű fekete sas, ami a magyarokat jelképezi. A madártól jobbra aranynap, balról hold, melyek a székelyek jelképei. Az alsó részbe hét vörös vár került, mely a szászok szimbóluma.

A középcímerben szerepelt még Fiume és Bosznia címere is.

A Kossuth-címer

A címer 1849-ben változott meg a trónfosztás hatására. Ekkortól használták az ún. Kossuth-címert, mely a kiscímert jelentette, korona nélkül. A szabadságharc bukása után a korona ismét visszakerült a kiscímerre.

20. századi címereink

A következő jelentős változás címerünkben 1949-ben következett be. A címer teljesen a környező szocialista országok mintájára készült, főként hazánk szocialista jellegét hangsúlyozta. Magyar mivoltunkat csupán egy szalag jelezte, s amellett, hogy nem követte a történelmi hagyományokat, még a címertani szabályokat is súlyosan megsértette, ugyanis nem alkalmazott címerpajzsot.

1956-ban rövid időre ismét a Kossuth-címert használták, de 1957-ben újat vezettek be. Ezen a címerünkön a búzakalász a parasztságot, a sisakdíszként szereplő ötágú vörös csillag a munkásságot, a búzakalászok egyik részét összefogó vörös szalag az internacionalizmust jelképezte. Már volt címerpajzs, amelyben a nemzeti színek láthatók.

A ma érvényes címert 1990-től használjuk, s ez visszatérést jelent az 1848-as koronás kiscímerhez.

Jelvényeknek (inszignia) nevezzük azokat a tárgyi ismertetőjegyeket, amelyekkel valamilyen hatalmat, méltóságot, hivatalt jellemezhetünk. A hatalmak természetesen sokfélék lehetnek: államfői, egyházi, katonai, oktatásügyi stb. A jelvények már az ókorban megjelentek, majd használati körük a középkorban jelentősen kibővült. Fontossá vált a korona, a lovagok jelvényei lettek a pajzs, a sisak, sarkantyúk, és egyre több egyházi jelvény is kialakult. Ezek mellett az egyetemek rektorai is viseltek különböző jelvényeket, pl. aranyláncokat, jogart stb.

Az inszigniológia nagyon tág keretet felölelő segédtudomány. Szorosan kapcsolható más tudományokhoz is, pl. címertan, zászlótan. A nagy anyagra való tekintettel az alábbiakban csupán az uralkodói jelvények bemutatására nyílik lehetőség.

Korona

Történetük

A korona, mint az uralkodás jelképe, nagyon régóta használatos. Az ókorban a sumerok uralkodói egyszerű, tarkón összekötött szalagot használtak, de ismerték a koronát Egyiptomban (lásd a későbbiekben), Asszíriában, Perzsiában is. A perzsák koronatípusát vette át Nagy Sándor (fehér, gyapjúból készült szalag, drágakövekkel), majd az ő tekintélye nyomán használata tovább terjedt. Rómában többféle korona is létezett, a kezdeti időkben általában a győztes hadvezérek viselték. A császárok idejében azonban egyre inkább csak a legfőbb hatalom és dicsőség jelképévé vált.

Nagy Konstantin uralkodása alatt (306-337) alakult ki a sisakkorona (galea), melyet a birodalom bukása után a germán törzsi vezetők is átvettek. A sisakkorona lehetett „zárt”, amennyiben két keresztpánt boltozatot alkotott a koronán, és „nyitott”, abban az esetben, ha sima abroncs volt. A 10. századig kialakult az a felfogás, hogy aki zárt koronát visel, afölött már nem áll más földi hatalom, míg a hűbériséget elismerők nyitott koronát használtak.

Típusaik

A koronák használatuk szerint két csoportra oszthatók. Voltak olyanok, melyeket csak egy alkalomra készítettek, s ezzel be is töltötték szerepüket (sokat csak egy uralkodó koronázására használtak, de voltak ún. halotti koronák is). Más koronák évszázadokon keresztül használatban maradtak, öröklődtek, gondosan őrizték őket.

A magyar koronázási jelvények

Bevezetés

A magyar történelem során a különböző korszakokban némileg eltérő koronázási jelvényeket használtak. A legfontosabb mindig a korona, a jogar, az országalma és a kard volt, de a 11. században ide tartozott a lándzsa is, majd a későbbiekben a jelvények között található a kereszt, a gyűrű, karperec, lószerszámok és különböző ruhadarabok is. Ezekhez járult még a palást, amely az államalapító Szent István öröksége.

A magyar koronázási jelvények a legépebben fennmaradt középkori emlékek közé tartoznak Európában. Mindez annak köszönhető, hogy a koronát már a 13. századtól szentként tisztelték és a többi jelvénnyel együtt megkülönböztetett figyelem övezte. A közvélemény csak akkor tekintette érvényesnek a koronázást, ha azt a hagyományosan használt jelvényekkel végezték.

Történetük

A hagyomány szerint az 1001. év első napján királlyá koronázták Istvánt Esztergomban. Rómából, II. Szilveszter pápától kapta a koronát, mely a többi jelvénnyel együtt a halálát követő zűrzavarban valószínűleg elveszett. A ma ismeretes korona kialakulását az 1180-as évek végére datálhatjuk, III. Béla uralkodásának idejére. A koronát Székesfehérvárott, Visegrádon, majd Budán őrizték, míg 1440-ben, Habsburg Albert halála után az özvegy királyné ki nem lopatta az országból. Mátyás király szerezte vissza hatalmas váltságdíj fejében 1464-ben. 1551-ben került ki ismét az országból a korona, mikor Izabella királyné átadta azt Habsburg Ferdinándnak. Újra egy Mátyás – II. (Habsburg) Mátyás – adta vissza a magyaroknak a koronát, és az országgyűlés 1619-től elrendelte, hogy a jelvényeket a pozsonyi várban őrizzék.

A későbbi időkben sem volt sok nyugalmuk a jelvényeknek. Többször szállították őket Bécsbe, 1849-ben elásták őket Orsovánál, de a Habsburgok 1853-ban megtalálták. Ferenc József csak megtekintésre kérette Bécsbe, majd egy nap múltán visszaküldte a jelvényeket Budára.

A II. világháború idején Nyugatra menekítették őket, s 1945-ben az Amerikai Egyesült Államok fennhatósága alá kerültek. Csak 1978. január 6-án hozta vissza Magyarországra a Cyrus Vance amerikai külügyminiszter vezette küldöttség. A jelvények ezután a Magyar Nemzeti Múzeumban kerültek kiállításra, ahol a mai napig megszemlélhetők.

A korona

A magyar korona – melyet Szent István koronájának tartanak – eredetét titok fedi, amit eddig nem sikerült megfejteni. A korszerű tudományos vizsgálatok a mai napig folynak, és a tudósok ma is újabb és újabb elméletekkel állnak elő. Vannak, akik egészen Attiláig vezetik vissza a koronát, melyet „Isten ostora” felsőbb, égi hatalmaktól kapott. Az már mindenesetre bizonyos, hogy a „Szentkorona” nem az első magyar királyé volt, sőt a kutatók többsége szerint Szent István idejében még egyik része sem létezett. A koronát ugyanis régi, használaton kívüli ékszerekből és templomi kegytárgyakból állították össze V. István számára 1270-ben. Egy másik feltevés szerint a koronát 1185-ben készítették III. Béla koronázásához.

A korona két részből áll. Mindkettőt aranylemezek alkotják, melyeket zománcozott részek díszítenek. Az alsó részt görög koronának nevezik, ez tulajdonképpen egy homlokpánt (lásd korábban). Az aranypántot drágakövek és színes zománcképek felváltva díszítik. A képek Szent Györgyöt, Szent Demetert, Szent Kozmát, Szent Damjánt ábrázolják, valamint Mihály és Gábriel arkangyalt, a bizánci herceget (Konsztantinosz Porphürogennétoszt) és I. Géza királyt. Az utóbbi volt az, aki 1075-ben megfosztotta trónjától Salamont.

A pánt elülső részét nyolc oromdísz ékesíti, melyek felváltva félkör, illetve háromszög alakúak, tetejükön pedig szabálytalan drágakövek találhatók. Az elülső rész közepén félkör alakú aranylap, rajta az áldást osztó Krisztussal. A korona hátoldalán a bizánci császár látható. A kutatók szerint ezek a zománcképek a 11. század végén keletkezhettek, és eredetileg más ékszereket díszíthettek. Az alsó pánt körös-körül igazgyöngyökkel van kirakva, és kétoldalt aranyláncocskákon lóhere alakú drágakövek függnek.

A korona felső részét – vagyis a keresztpántot – latin koronának nevezik. A pántok kereszteződésében szintén az áldást osztó Krisztus látható, s körülötte a pántokon nyolc apostol zománcképe: János, Bertalan, Fülöp, Pál, Tamás, Jakab, András, Péter.

A pántok kereszteződésén található az aranykereszt, melynek ferdeségére máig sem tudnak meggyőző érveket felhozni.

A palást

Az egyedüli koronázási jelvény a palást, amelyet a kutatók kétségkívül Szent István uralkodásának idejéből származtatnak. Gazdagon hímzett, bíborselyem kelméből készült, s csodálatos módon kiállta az idők próbáját, a sok-sok viszontagság alig hagyott nyomot rajta. A paláston szöveg is olvasható, mely arról szól, hogy István és felesége (Gizella) ajándékozta 1031-ben a székesfehérvári bazilikának. Ma a pannonhalmi bencések őrzik, csak kölcsönadták a Nemzeti Múzeumnak.

A jogar

A buzogány alakú magyar királyi jogar szokatlan formájúnak számít az európai koronázási jelvények között. A „nyele” fapálca, melyet aranyozott ezüstlemez borít. A pálcára szabálytalan gömb alakú hegyi kristály van erősítve. A gömb aranyfoglalatán aranyláncocskákon aranygolyók függnek. A kristálygömbbe három oroszlánt véstek, a foglalata valószínűleg keleti ötvös munkája, s a 10. században készülhetett.

Az országalma

Ez a legújabb királyi jelvény. Tömör, aranyozott rézgolyó, tetején az apostoli kettős kereszt (lásd címertan). Feltehetően az Anjou-házi Nagy Lajos készíttette a 14. század közepén, a golyóra felerősített két aranylemezen ugyanis az Anjou-család liliomos címere látható.

A kard

Az eredeti koronázási kard még a 16. század előtt eltűnt. A prágai Szent Vitus templom kincstárában őriznek egy gyönyörű viking kardot, csontdíszítéssel a markolatán, amit 1355-ben úgy írtak be Luxemburgi IV. Károly leltárába, mint Szent István kardját. A pengén titokzatos, a mai napig megfejtetlen felirat található: Ulfberht. Erről a kardról elképzelhető, hogy valóban Szent Istváné volt.

A 16. század után használt koronázási kard valószínűleg Velencében készült. Ezzel a Szent Istvánnak tulajdonított karddal ütötték lovaggá a magyar királyok az aranysarkantyús rend tagjait az utolsó háromszáz év magyar történetében.

Vexillológia

Egyetemes zászlótörténet

A zászlóról általában

Zászlókat már az ókori népek is használtak, mindenekelőtt a hadviselésben volt fontos szerepük. A hadizászló dísze, jelvénye volt a harcolóknak, s emellett tájékozódásul is szolgált. A zászlótartónak mindig bátor szívűnek, hadban jártas embernek kellett lennie. Ostromnál, ütközetben ő járt legelöl, példát mutatva bátorságban a többieknek. A zászlós a zászló átvételekor megesküdött, hogy azt élete árán is védeni fogja, s ha a zászlót ellopták vagy elragadták, akkor a zászlós élete a katonák kényére-kedvére volt adva, akár büntetlenül meg is ölhették. Amennyiben az egység elvesztette zászlóját, ezt a súlyos csorbát csak jelentős hadisikerrel tudta kiküszöbölni.

Az ókor zászlói

A legismertebb ókori katonai írás, Vegetius: A hadügy vezérfonala című munkája (4. század vége) megemlékezik a római hadizászlókról is. Az ütközetekben nem lehetett mindig vezényszóval irányítani, sőt sokszor a kürtjellel sem boldogultak. Ekkor a zászlókkal adtak jelt az előrenyomulásra, üldözésre, visszavonulásra vagy megállásra. Az akadályelhárításra kiképzett csapatok is zászlójelre léptek működésbe. Vegetius, mikor a római hadizászlókról megemlékezik, említi, hogy minden egységnek külön zászlója volt. A zászlórudakon jelvények is voltak; a légióké a sas, a kisebb egységeké (cohors) a sárkány. A századok zászlóira a csapat számát jegyezték fel, a katonák tehát a harc hevében is könnyen tájékozódhattak. A zászló neve a rómaiaknál: vexillum. Ebből a latin kifejezésből származik a vexillológia, vagyis a zászlók tudománya.

A középkor zászlói

A középkorban a királyi zászlórúd tetején szereplő jelvények szintén főleg állatalakok voltak. A német-római császárok a rómaiaktól átvett sast, az angol királyok sárkányt, a dánok pedig hollót tűztek zászlórúdjukra, emellett feltűnik a kereszt is, a kereszténység szimbóluma.

A 10. századtól azonban a jelvény fokozatosan háttérbe szorult, és a hangsúly a lobogóra tevődött át, amelyet egyre finomabb anyagból szőttek. A 12. században a dánok kezdeményezésére a jelvény is a lobogóra került, s ezt átvették a franciák, angolok, majd a németek is.

A 13. században a jelvények a pajzsra kerültek, és kialakultak belőlük a címerek. (Ezzel a címertan foglalkozik.) Később az egész címer került vissza a lobogóra, s ezzel a zászló neve is megváltozott: az olasz bandiera nevet kapta. A változással a zászló alakja is átformálódott; eddig a jelvény tengelye merőleges volt a rúdra, mostantól viszont azzal párhuzamos lett. A középkor országaiban a bandiera használata csak a legelőkelőbb urakat illette meg, a kisebb rangúak kis, háromszög alakú zászlóval vonultak hadba.

Az újkor zászlói

A lobogó a nemzeti hovatartozás megjelölésére a 16. században alakult ki. Az első modern értelemben vett zászlót a hollandok használták, ugyanis tengerhajózó nép lévén, szükségük volt hajóik megkülönböztetésére.

A 18. századi francia forradalom óta terjedt el a nemzeti trikolor (három szín) használata, azóta az országok csupán nemzeti színeiket igyekeznek feltüntetni zászlóikon, minden egyéb díszítés nélkül. A zászlók a mai napig megtartották kiemelt szerepüket mint egy nép jelképei, illetve mint megbecsült katonai jelvények.

Magyar zászlótörténet

A kezdetek

A korabeli külföldi források szerint az ősmagyarok (8-9. század) zászlója fekete volt, jelvényük pedig a zászlórúdon ülő turulmadár. Mivel a hun Attila katonái használtak turulos zászlókat, sok kutató szerint ezek nem is ősmagyarok voltak, hanem hunok.

A Képes Krónikában zászlónk színe vörös, s rajta turul vagy karvaly szerepel. Mivel a 10. század Európájában a színeknek önálló jelentésük volt, honfoglalóink a vörös színt mint a büszkeség jelképét választották.

Középkori zászlóink

Az Árpád-házi királyok korának krónikáiból zászlóinkról sok minden kiderül. Szent István zászlója a turul helyett már a keresztet használta jelvényként. A 12. században már nemcsak a királyoknak, hanem egyes főuraknak is saját zászlajuk volt. A címeres zászló a 13. században jelent meg; III. Béla idejében már a kettős kereszt látható a lobogón (lásd címertan). Az Aranybullát kiadó II. András vörös-ezüst csíkozású zászlót használt, mivel az Árpádok címerében a vörös és ezüst szín is megtalálható.

Ezeket a színeket 1301 után az Anjou-uralkodók is átvették, ezzel is akarván bizonyítani rokonságukat az Árpád-házzal. A Képes Krónikában a rúd mellett – tehát a zászló főhelyén – vannak a magyar színek, s a másik felében az aranyliliomok kék háttérben.

A zászló osztásának hagyományát a 15. századi uralkodók is követték. Hunyadi Mátyás alatt különleges fontosságúak a jelképek, már a királyi trombitásoknak is volt hangszereikre erősített zászlójuk.

A 16. század elejétől a lobogó nagyobb méretű lett, ismét egyszínű (vörös), a címer és az egyéb ábrák pedig már csak díszítésként kerültek rá. A mohácsi csata után a zászló elvesztette korábbi jelentőségét, csupán a koronázási aktusnál kapott szerepet.

Újkori zászlóink

A Habsburg-korban (a 16. századtól) elszakadván az eddigi hagyományoktól, zászlónk elnémetesedett, túlzottan sokszínűvé vált, a magyar címer pedig a sasos német császári címer egyik elemévé szürkült. Halódásának oka az önálló magyar hadügy visszaszorításában kereshető. Mindezek mellett a hagyományos magyar színekhez, a fehérhez és a vöröshöz a 17. század elejétől kezdett kapcsolódni a magyar címer harmadik színe, a hármashalom zöldje (lásd címertan). 1608-ban, II. Mátyás koronázásakor tűnt fel először együttesen a három szín.

A Rákóczi-szabadságharc idején a zászló a fejedelem szívügye volt. Az ő nagy udvari zászlaja, melyet személye előtt hordtak, tiszta fehér selyemből készült, rajta a következő, aranyszállal felírt szöveg volt található: Cum Deo pro Patria et Libertate (Istennel a hazáért és a szabadságért). A szabadságharc alatt minden katonai egység külön zászlót használt. Az ezredek színe a fehér volt, a testőrség zászlóin azonban a fejedelem családi színei – a kék és vörös – volt látható.

A francia forradalomban bevezetett trikolor mintájára Magyarországon is a 18. század végétől kezdték rendszeresen használni a három színt. A reformkor idején egyre terjedt, és az 1847-es év országgyűlési választásain már általános volt a nemzeti színű magyar zászló. Az 1848-as törvényekben meghatározott nemzetiszínt és országcímert az uralkodó is szentesítette. Ekkortól háromszínű lobogókkal kellett a középületeket ünnepek alkalmával feldíszíteni, és ezt használták a magyar hajózásban is.

Az 1848-49-es szabadságharc bukása után a fegyverletételek során a honvédség zászlóinak nagy része a cári, illetve az osztrák csapatok zsákmánya lett. Néhány zászlót azonban sikerült elrejteni, sok alakulat pedig feldarabolta zászlóját, és az egyes darabokat mindenki kegyelettel őrizte tovább.

Hazánk nemzetiszínei a 19. század óta nem változtak, csupán a lobogónkon elhelyezkedő címer alakult át. Erről részletesebben a címertan részben írtunk.