Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kávéházak

  Kávéházak a dualizmus kori Kolozsváron

      …ott lakik a Közvélemény

 

Vizsgálódásunk tárgya a hagyományos szemléletű történetírás által sajnálatos módon mellőzött kutatási területek közé tartozik. Míg a magyarországi művelődés- és irodalomtörténet kutatóinak fiatalabb nemzedéke már a nyolcvanas évektől kezdődően újszerű megvilágításba helyezte a kávéház-tematikát, konferenciák, folyóiratok foglalkoztak behatóan e kérdés megannyi vetületével,1 Erdélyben csak elvétve találni erről szóló írást. Jobbára az irodalmi berkek mutatnak fogékonyságot az újszerűség iránt, a történészek figyelme többnyire a klasszikus történetírói területek és módszerek felé irányul. Választott témánk a társadalom-, város-, ipartörténet tárgykörébe éppúgy beletartozik, mint a művelődés, mentalitás és a hétköznapok történetébe. Éppen ezért képezhetné a kávéház „intézménye” a hagyományos, kvantitatív szemléletű történetírás és az antropologizáló, narratív természetű vizsgálódások érintkezési felületét.

Korábbi tanulmányunkban2 az első világháború alatti Kolozsvár kávéházi portréját rajzoltuk meg, ezúttal a „történet” kezdeteit, valamint a klasszikus kort vesszük szemügyre.

Történet, értelmezések

Az 1734-es városleírás3 csupán egy (főtéri) vendégfogadót említ, azonban egy 19. század eleji lexikon már arról tudósít, hogy a városban „…több kávé- és mulatóház van”.4A reformkor általános modernizációs törekvéseinek vidéki hatása e vonatkozásban nehezen mérhető. Különösnek tartjuk, hogy a Kolozsvárra látogató anyaországi utazók (Paget János, Táncsics Mihály, Gyulai Pál, Kazinczy Ferenc), bár részletes élménybeszámolóikban bemutatják a várost, a helyi társadalom szokásait és életvitelét, egyetlen kávéházról sem tesznek említést.

Pest-Budán a török hódoltságot követő időszak kávéfőzdéiből, patriarchális kávéméréseiből fejlődtek ki a későbbi világváros modern kávéházai. Kolozsvárra vonatkozóan jóval kevesebb információval rendelkezünk, és gyanítható, hogy a 17–18. század folyamán a kávézás szokása, kultúrája jobbára a magánélet színtereire korlátozódott. Az általános fejlődésbeli lemaradás következtében a kávémérésnek nem alakultak ki a céhes keretei, a vendéglátóipar differenciálódása aránylag nagy időeltolódással következett be. Ebből következően, maga a „kávéház” megnevezés a 19. század első felének forrásaiban csupán esetlegesen bukkan fel. Az a következetlenség, ahogyan a korabeli kútfők megjelenítik az újszerű fogalmat, arra utal, hogy az osztrák birodalom keleti részén a kávéház klasszikus formájának, fogalmi letisztulása ebben a periódusban még nem történt meg.

Az 1800-as évek első felében, az erdélyi vendéglátóiparban két alapvető intézménytípus5 különíthető el: vendégfogadó és „rendes” vendéglő, ezek mellett a mulatókert, illetve „mulató házotska” is felbukkan. Okkal feltételezhetjük, hogy kávét is mértek ezeken a helyeken, ugyanis a kávé kérdése élénken foglalkoztatta a közvéleményt. Sőt az élvezeti szer túlzott fogyasztása a pesti orvosok egy részét már ellenkampányra késztette. Kolozsváron mindez sajátos megközelítésben jelentkezett: „a kávé drága és hevítő, gyengíti az idegrendszert, s ezáltal ingeröltté, mérgezetté s az ideges nyavalyákra fogékonnyá teszen”6 – olvashatjuk a helyi sajtóban, majd az írás szerzője különböző pótlószereket ajánl: rozs, bab, vadcseresznye, gesztenye, árpa. Valószínűnek tűnik, hogy kevesen tették magukévá a tanácsot, ugyanis a kávéfogyasztás, és ennek „intézményesülési” folyamata töretlenül ívelt felfelé.

Kolozsvári vendégjátékai idején (az 1820-as években) Déryné Széppataki Róza, magánjellegű meghívásoknak eleget téve, több alkalommal hódolt az egzotikus élvezeti cikknek. Visszaemlékezéseiben többek közt beszámol Szentpétery Zsigmond színészkollégája „Tivoli” kávéházbeli nagy kártyaveszteségeiről is.7 1847-ben a rendes vendéglők között volt számon tartva a „Honi kávéház” is, mely elnevezés megtévesztő, ugyanis minden valószínűség szerint – a „Tivoli”-hoz hasonlóan – még nem tekinthető tulajdonképpeni kávéháznak. Tekéző asztallal nemcsak a „Honi” és a „Tivoli”, hanem a „Diana-fürdő” és a „Biasini” is el volt látva. Ez utóbbi, melyet a korabeliek vendéglőként, szállodaként és kávéházként  egyaránt emlegettek, minden szempontból magasabb nívót képviselt. A Gaetano Biasini által az 1830-as évek végén létesített többfunkciójú intézmény fél évszázadon át uralta az erdélyi vendéglátóipart. A század közepén a kávéházak differenciálódása még csak csírájában jelentkezett, mindazonáltal Kolozsváron 21 kávéfőzőt és kávéárust, valamint 4 cukrászt tartott számon a helyi statisztika.8

A cukrászda (cukrászbolt) – ekkor még – nem önálló vendéglátóipari intézmény, mégis Kolozsvár viszonylatában a klasszikus kávéház elődjének tekinthető. A német Kaffé Konditorei kávéháztípus az 1880-as évekig Erdélyben is markánsan jelen volt. A század közepétől egyes cukrászok átalakítják boltjaikat szélesebb kínálatot nyújtó vendéglátó-helyekké, és megteremtik az ülve fogyasztás lehetőségét. Ez a folyamat Kolozsváron is jól dokumentálható: Ulrich József (Piacsor, Brandt-ház), Tauffer Adolf, Tauffer József (Nagypiac, plébánia mellett), ifj. Wurscher János (Nagypiac 9.), Simon Ferenc (Belmonostor u. 11.), megtartották cukrászdájukat, bár „jó kávét is mértek”, sőt néhol tekézésre is volt lehetőség. Orbán József (Rhédey-ház), Tauffer János (Főtér, a plébánia mellett), Sübek Antal (Híd u. kir.-ház), Weisz Herman (Nagypiac, Lábasház) cukrászatuk mellé kávéházat is nyitottak, és ez a típusú szolgáltatás uralta a 19. század hatodik-hetedik évtizedét. Kérdés, hogy egy vendéglátóipari vállalkozás „kávéház és cukrászda” néven való működtetése feltételezte-e a tér szegregációját. Két példát (Orbán és Tauffer) találtunk arra vonatkozóan, hogy a tulajdonos a térbeni elkülönítés mellett döntött, a kávéház rész „egybe volt kötve egy jól berendezett cukrászattal”.9

Orbán József Rhédey-ház „alatti” cukrászda-kávéházában gyaníthatóan nagyobb hangsúlyt kapott a „kávéház”. Gyakran hirdeti egyszerűen csak kávéházként, amely talán a legtekintélyesebb lehetett a maga korában: „8 terem, melyből 2 tekéző, egy olvasó és 3 külön társas játékokra van berendezve. A magyar és német újságirodalom mintegy 40 lap által van képviselve, ezek között több napilap, képes és élczes hetilap.”10 Tauffer János ugyancsak kávéház és cukrászdaként hirdetett vállalkozását, a közvélemény „a füstös Taufer”-ként emlegette. Szabó Dezső szerint „arról volt híres, hogy a süteményei annyira magukba szívták a nagyrészt középiskolás vagy egyetemi diákok dohányfüstjét, hogy megevésük szintén a nikotinszenvedélyt elégítette ki”.11 Reklámhirdetések alapján az a kép körvonalazódik, hogy a tulajdonképpeni cukrászdában nem vagy csupán elvétve helyeztek el tekeasztalt, nyitvatartási idejük másként volt szabályozva, jóval szélesebb réteg látogatta (hölgyközönség, cselédek, gyermekek is). Tauffer Adolf cukrászdájában például „szivarozásnak hely nem adatott”.

A „kávéház” cégnév mint a cukrászdától elkülönülő kategória 1880 tájékán válik dominánssá a kolozsvári forrásokban, ahol felbukkannak az ún. kávémérések is. Működésüket a hatóság a kávéházakéval együtt szabályozta. A kávémérés többnyire a reggeli kávéfogyasztás színtere volt, melyhez tej és sütemény tartozott. Állandó klienskörét jórészt az alsóbb rétegek és a diákok alkották. A városközponttól relatív távoli elhelyezkedése, az  igénytelenebb belső térkialakítás, a kisebb alapterület, a korlátozottabb nyitvatartási idő (hajnali 3-tól este 11-ig), a biliárdasztal hiánya, szeszesitalok árulásának tilalma – mind olyan jellemzők, melyek markánsan megkülönböztették a kávéháztól. Nem utolsósorban a kávéházat látogató polgár számára a kávémérés közönségének rétegösszetétele is elfogadhatatlan volt. A korabeli források furcsamód ritkán használják a kávémérés kifejezést, mintegy sugallva: a kávéházak fogalmát – legalábbis Kolozsváron – igen tágan értelmezték. Kérdés, hogy a kávémérések szolgáltatási szerkezete mennyiben tért el a kávéházakétól, továbbá hogy minek tulajdonítható a férfi tulajdonosok majdnem teljes hiánya, míg a kávéházak esetében ők a dominánsak.

Külön kell szólnunk azokról a kávéházakról, melyek a szállodák szolgáltatási struktúrájába tartoztak. A vendégfogadókban, majd az első generációs szállodákban a kávémérés mindig is a vendéglátás általános szolgáltatásai közé tartozott, azonban a 19. század végi modern szállodák többsége már térben elkülönített klasszikus kávéházakkal rendelkezett. Étterem mindenikben, kávéház viszont csak a patinásabbakban, nagyobbakban volt. Gyakorta megtörtént, hogy a felújítások nem titkolt célját egy korszerű kávéház kialakítása jelentette. A múlt század eleji kimutatások, címtárak a szállodák komfortszintjének megjelölésekor külön rögzítették a kávéház meglétét. Kolozsváron a „szállodabeli kávéházak” színvonalasabbak voltak a többieknél, ám voltak kivételek is.

A kolozsvári kávéházak számának ugrásszerű növekedése a századforduló éveire tehető. Ez abszolút értelemben számítandó, ugyanis e tekintetben a régió nagyobb városaitól még ekkor is elmarad. A nagyobb beruházások, építkezések, a népességnövekedés, az egyesületalapítás, vagyis általában az urbanizációs folyamatok felgyorsulásának korában az egyre növekvő és változatos polgári igényeket többek közt a kávéházak elégítették ki. Anélkül, hogy túl messzire rugaszkodnánk a források által sugallt képtől, és közvetlen összefüggéseket keresnénk a népszaporulat, a lakóházépítés üteme és a kávéházak elterjedése között, szembetűnő ez utóbbi kategória gyarapodása, ami elsősorban egy újfajta, polgári igény elterjedésének tulajdonítható. 

Nem szorul különösebb értelmezésre az alábbi összehasonlító táblázat, amely három különböző időmetszetben mutatja be a régióbeli 4 nagyváros vonatkozó számszerű adatait. Nagyváradon és Aradon a rendkívül erős zsidó polgárság, Temesváron pedig a főként németek által dominált fejlett ipar már az 1880-as évektől táptalajként szolgált a vendéglátóipar és ezen belül a kávéházak iránti igény megerősödéséhez. A megközelítőleg hasonló népességű városok közül erősen szembetűnik Kolozsvár lemaradása, melyet csupán a 20. század első évtizedének végére tud behozni.

 

 

A tágas és kényelmet biztosító belső térszerkezet kiemelt fontossággal bírt a vendégek számára. Minden kávéházban volt legalább egy nagyobb terem, fülkék nélkül, ahol a legteljesebb áttekinthetőség elve érvényesült. A többé-kevésbé igényesen kialakított enteriőr mellett a topográfiai elhelyezkedés és a külső aspektus is meghatározó volt. Az úri közönség minden igényének megfelelni kívánó kávéházakat a Főtéren és az innen nyíló utcákban találjuk (Unió u., Wesselényi u., Szentegyház u., Deák Ferenc u., Jókai u.). A többfunkciós és nagyobb befektetéssel épült vendéglátóhelyek impozáns, igényesen kialakított külsővel hívták fel magukra a figyelmet. Megfigyelhető az a törekvés is, hogy a földszinti kávéházi részt legalább két utca határolta, és a hatalmas átlátszó ablaktáblák biztosították a vizuális kommunikáció lehetőségét a kinti nyilvánossággal.

A meleg évszakban a kávéházasok, ha tehették, a közteret is igénybe vették, asztalokat helyezve el a szomszédos járdafelületen. Ez bevett szokás volt bárhol, ahol a modern kávéházak megjelentek. Egyike az első ilyen sajátos „térfoglalásoknak” Kolozsváron 1890-ben esett meg. Érdemesnek tartjuk részletesebben szólni erről, ugyanis amellett, hogy egy fővárosi párhuzamra is ráleltünk, az eset rávilágít a hatóságok eltérő értékelésére is. Kikaker Boldizsár kávéháztulajdonos (Főtér 22. sz.) üzlete előtt – pesti mintára – dísznövényekkel körülvett nyárikertet kívánt létesíteni, méghozzá oly módon, hogy saját költségén leaszfaltoztatott volna egy 12 m x 6 m nagyságú területet. A hatóság elutasította kérelmét, ezt követően fellebbezését a törvényhatósági testület tárgyalta. Értelemszerűen, a közmunkabizottság pártolta a vállalkozót, ellenben a közgyűlés rendészeti szempontok alapján elutasította a beadványt. Úgy érvelt, hogy „ezen az élénk forgalmú helyen a terület egy részének elfoglalása által a közlekedés nagyon megakadályoztatott volna”.12 Budapesten  is rendőrségi sugalmazásra döntöttek a köztér használatának korlátozása mellett, de ott morális tényezők miatt: gyanús egyének bujkálhatnának a rendőri tekintet elől, továbbá alkalom születne arra, hogy a kívül sétáló tisztességes hölgyeket a bent ülő férfiak erkölcstelen megjegyzésekkel illessék.13

A „kisebb- és nagyobbrendűek”

Az alábbiakban a teljesség igényével, mégis a források korlátai közé kényszerülve a 19. századi Kolozsvár színes kávéházi tablóját igyekszünk megrajzolni. Érthető módon az elitebb kategóriába tartozó helyekről több információval rendelkezünk. A hierarchia alsó részén elhelyezkedő kávéházakat látogató réteg nem hagyott írásos nyomot maga után, ezért esetükben a közvetlen források által továbbított, torzított képpel szembesülünk. Alig könnyebb a dolgunk a rangosabb kávéházak esetében, hiszen itt az emlékirodalom sarkított jellemzéseire, illetve a hírlapi klisékre, hirdetésekre támaszkodva csupán részleges rekonstrukciót tudtunk végezni.

A „régebbi” házszámozás az 1869 előtti időszakra vonatkozik, az „újabb” korszakunkban végig érvényes. A hagyományos utcaneveket 1889–1890 tájékán váltották fel a „történelmi jelentőségű” új elnevezések.

„Önálló” kávéházak

Tivoli (Tivoli u. 5. sz., Nagypiac 451. sz.)

A Bánffy-palotával szomszédos épületben működött, melynek a Tivoli (Bolyai) utcára és a Főtérre egyaránt volt kijárata. Déryné emlékiratai alapján tudjuk, hogy 1825 táján már fogadta a látogatókat. Amint már utaltunk rá, nehéz eldönteni, hogy ebben a korai periódusban melyek voltak a kávéház körvonalazható ismérvei. Amennyiben úgy gondoljuk, hogy a kávéház az, amit a korabeliek annak tekintenek, akkor az országban sok helyen megfordult művésznő szerint a Tivoli az volt. Ám több mint húsz évvel később (1847) ugyanez a hely vendéglőként tűnik fel a forrásokban, majd 1853-ban Schütz Sándor és Schütz József tulajdonosok újra kávéház néven említve hirdetik bérbe adni.14 A későbbi forrásokban nem találtuk nyomát. Nem tévesztendő össze az 1890-ben megnyíló „Tivolihoz” elnevezésű vendéglővel (Külső Szappan u. 15  sz.).

Honi (?)

1847-ben már említik, bár ez esetben is kétséges, hogy szolgáltatási szerkezete lényegesen eltért volna a „rendes vendéglők” kategóriától. Hozzá kell tennünk, hogy az akkor működő  23 vendégfogadó és vendéglő közül csupán itt, a Tivoliban és a Diana fürdőben volt „tekéző asztal” felállítva. (Sőt az utóbbiban egy egész „teke szoba” volt.) 1850-ben újra felbukkan, tulajdonosa (?) „tekeasztallal, több szobákkal és bútorokkal, Szentgyörgy napkor”  kiadná.15 Helyét nem sikerült azonosítanunk. Az 1858-as kimutatásban már nem szerepel.

Korona (Bel-Monostor/Unió u. 2. sz.)

Ugyancsak az ötvenes években kávéházat rendeztek be a Mátyás király utca sarkán álló báró Apor ház földszintjén. Ebben a házban lakott Békésy Károly egyetemi tanár, és ő jegyzi meg emlékirataiban, hogy „kávéház volt benne, már akkor is [gyermekkorában] füstfelleg volt a kávéház kritériuma”.16 Feltehetőleg egy ideig szünetelt tevékenysége, ugyanis egy 1878-as újsághirdetés „kávéház nyitásról” tudósít, és Hochstein Tivadar „számos látogatásért esd”.17 „Korona” cégtáblával 1889-ben jelent meg a kávéház, melyet 1903-ig Tomán Sándor, 1910–1913 között Botha Ferenc, 1914-ben Lakatos László bérelt.

Grand (Bel-Közép/Deák F. u. 2. sz.)

Egyike az első klasszikusnak tekinthető kávéházaknak, Helfy Adolf nyitotta a Kendeffy-palota egyik földszinti helyiségében. 1873-ban tűnik fel forrásainkban, a korszak leghosszabb ideig működő kávéháza. 1914-ig csupán tulajdonosai/bérlői változnak, a helyszín nem; mindvégig jó hírű, „kisebbrendű” hely marad. 1879–1889 között Feiermán Gyula bérli, majd 1895-ig újra Helfy vezeti az üzletet. 1903-ban Moldován Dániel a bérlő, 1905-től Gyárfás Dezső, majd 1912-ben Goldstein Mór. A világháború idején elköltözött, régi helyén Pferschy Ferenc nyitott éttermet.

Nagy Gábor-féle (Bánffy-palota, Nagypiac)

A Nagy Gábor vezette kávéház 1884-ben már működött. 1889-ig biztosan Nagy bérli, ám miután a szomszédos épületben nagyobb vállalkozásba kezd (lásd a továbbiakban), átadja Fülöp Károlynak. 1906-ban már Gárdonyi Imre „3 tekeasztallal, előkelő közönség számára” hirdeti, és „Gárdonyi”-nak kereszteli el. Özvegy Gárdonyi Imréné a világháború végéig irányítja az üzletet, amelynek homlokzatára 1914-től a „Központi Kávéház név kerül.

Kikaker18 (Nagypiac/Mátyás király tér 22. sz, Szentegyház u. 2. sz.)

 Központi (?)

Az Óvárban működő kávéházról csupán annyit tudunk, hogy 1890-ben Hoffmann József bérli.

Nagy Komló (Szentlélek u. 1. sz.)

1889-ben Fülöp Károly bérli.

Budapest (Bel-Monostor/Unió u. 1. sz.)

1889–1910 között Grün Adolf, 1912-ben Botha Ferenc bérli.

Magyar Király (Híd/Wesselényi u. 11. sz.)

1889-ben a „Korona” korábbi bérlőjének, Hochstein Tivadarnak rövid életű vállalkozása.

Európa (Mátyás király tér 22. sz.)

Az előkelőnek számító kávéházat 1895-ben Weiner Gyula bérli, 1903-ban Gárdonyi&Rónai, 1905-ben a Rónai testvérek, majd 1910-től a háború végéig Breiner H. József.

Jókai (Jókai u. 14. sz.)

1905 táján nyitotta Heinmann Sándor, 3 tekeasztalával szolid éjjeli szórakozóhelyként tartották számon, a pincérek találkozóhelyeként ismerték. 1910-ben már nem szerepel a statisztikákban.

Keresztes (Szentegyház u. 8. sz.)

Thália (Hunyadi tér 3. sz.)

Parlagi Lajos színész, eredeti mestersége helyett vagy mellett, stratégiai helyet választva 1909 táján indítja vállalkozását. A Nemzeti Színház szomszédságában Csikai zenekara szórakoztatta a zömmel művész–újságíró–szabadúszó értelmiségi színezetű törzsközönséget.

Korzó (Unió u. 13. sz.)

1910-ben Drechsler József, 1911–1913 között Hunwald József, 1914-től Fisch Farkas bérli.

Royal (Mátyás király u. 4. sz.)

1910-ben Varga Nándor, 1911–1913 között Finkler Nándor, 1914-től Falk Imre bérli. „Kártyás” kávéház.

Fészek (Jókai u. 4. sz.)

Egyetem (Jókai u. 15. sz.)

Kugler József (1910), majd Falk Mór (1911) által működtetett, rövid életű kávéház.

Bristol (Ferenc József u. 3. sz.)

Abbázia (Ferenc József út 77–79.)

Botha Ferenc, a „Korona” korábbi bérlőjének 1913–1914 körül induló új vállalkozása, éjjel-nappal nyitva tartó kávéház.

Wesselényi (Wesselényi u. 23. sz.)

A világháború küszöbén nyitja meg Friedman József, hírhedt „kártyás” kávéház.

1903-ban nyilvántartott, feltehetően rövid életű, nem beazonosítható kávéházak: Fiume (Dautlich József), Café Restaurant (Faragó Ede), Hungária (Róth M.).

1910-ben nyilvántartott, feltehetően rövid életű, nem beazonosítható kávéházak: Debreceni (Debreceni József), Színház (Kolozsvári Simon), Erdély (Nyisztor Gergely), Ipar (Sipos József).

„Szálloda és kávéház”

Biasini (Kül-Torda/Petőfi u. 18. sz.)

A polgárosodás számos vívmányát Kolozsváron meghonosító Gaetano Biasini, milánói származású vívómester alapította. Biasini egy ideig a Bel-Monostor utcai Fejér ló fogadót19 is bérelte, majd 1837-ben megvásárolta a Torda utcai kapuval szemben fekvő Szacsvay-féle fogadót. „A szobákat kifestette, a földszintet több méltóságok felszólítására kávéházzá alakította át” – jegyzi meg Jakab Elek.20 Az olasz vállalkozó a kávéház-vendéglő emeletén korszerű szállodát rendezett be, és újonnan kialakított vendéglátóipari intézménye több mint fél évszázadon át a régió társadalmi életének egyik központjává vált. Korabeli komfortját többek közt Liszt Ferenc, Petőfi és felesége, valamint Jókai Mór is élvezte. 1847-ben még vendégfogadóként említik, ekkor 31 szobával és „csinos tekéző teremmel” volt felszerelve. A hatvanas évektől erőteljesebbé váló versenyhelyzet („Pannónia”, „Nemzeti” – mint konkurens kávéházas szállodák), majd főként a „Központi” (1891) és a „New York” (1895) megjelenésével az ekkor Biasini Domokos által vezetett patinás szálloda sokat veszített népszerűségéből. Talán véletlen, de jelzésértékű tény, hogy 1895-ben a Biasini szálloda nem szerepel a vendéglátóipari szakma országos kiadványában.21 Négy évvel később Winkler Jakab új bérlő, piaci rést keresve, „a vidékiek fő találkozóhelyeként” hirdeti felújított kávéházát, éttermét. Valószínűnek tartjuk, hogy a Biasini tovább hanyatlott, hiszen a vállalkozók a továbbiakban még sűrűbben váltogatták egymást: 1903-ban László Károlyt, 1906-ban Rónai Jánost, 1910-ben Sebestyén Mórt, 1913-ban Varga Józsefet találjuk az intézmény élén. Lezüllése az orfeum megnyitásával vette kezdetét, és a világháború alatt teljesedett ki.22 Hozzá kell tennünk, hogy 1911-ben a szálloda a kávéház mellett (felett) 42 szobával, étteremmel, villanyvilágítással és rendszeres omnibuszjárattal rendelkezett. Csak találgathatunk, hogy valójában mi okozhatta a Biasini lecsúszását: a rossz menedzselés, az alacsony minőség, a 4–5 valódi versenytárs vagy netán a modern világbeli ódon hangulata?...

Pannónia (Főtér 28. sz. – Fiskus szegletje)

A Nagypiac és a Bel-Magyar utca sarkán álló néhai államkincstári épületet 1872-től Plihál Ferenc bérelte a Katolikus Státustól. 1889-ig vezeti a 30 szobával működő szállodáját, mely a Biasinivel és a Nemzetivel együtt az elit kategóriát alkotta. Tulajdonképpeni kávéházként nem emlegetik ugyan kútfőink, ám vendéglő-éttermének nívója okán mindenképpen említést érdemel.

Központi (Főtér 28. sz. – Fiskus szegletje)

Plihál Ferenc halálát követően a szomszédos (Bánffy-palotában működő) kávéház bérlője, Nagy Gábor vette át a vállalkozást. 1891 őszén a régi Pannónia felújítva, kibővítve „Központi szálloda” néven nyílott meg. A kitűnő muzsikusként is számon tartott népszerű kávéházas rövid időn belül stabil klientúrát alakított ki. A földszinti helyiség vegyes funkciót látott el, egyaránt említik vendéglőként, étteremként és kávéházként. A „Nagy Gábor” törzsközönségét főként egyetemi tanárok, orvosok, jogászok, városi elöljárók alkották, kik a New York megnyitása után sem maradnak el.

Hungária (Híd/Wesselényi u. 5. sz.)

1889-ben özv. Benkő Ferencné, 1895-ben Walter Károly, 1910-től Kovács Dezső (14 szoba, étterem) bérelték a középkategóriájú szállodát. 1913-tól rendelkezett biztosan kávéházzal (bérlő: Kovács E.).

Aranysas (Nagyhíd u. 6./Ferenc József u. 12. sz.)

1889-től tudunk létezéséről (Stéger Mihály a bérlő), nem központi fekvésű, alacsonyabb színvonalú hely. Egy időre eltűnik a statisztikákból, majd 1910-ben Boday Mihályné szállodájaként 7 szobával, étteremmel és kávéházzal szerepel az iparosok lakjegyzékében. 1913-ban a 17 szobáját és kávéházát minden valószínűség szerint az alsó középréteg vette igénybe.

Otthon (Nagy u. 6. sz.)

1899-ben Kain Simon vezeti a szálloda-kávéházat, melynek élén 1903-ban Sebesi Pált találjuk. A későbbiekben nem tűnik fel.

Pannónia (Kornis u. 1. sz./Wesselényi u. sarok)

1905-től Fészl József, 1910-tól Rauscher Ede bérli (30 szoba, étterem). 1913-tól közepes színvonalú kávéházas szálloda.

Ferenc József (Ferenc József u. 5–7.)

1913–1914 körül nyitja meg a Pattermann  Rosenbach cég elegánsnak számító szállodáját földszinti kávéházzal.

 

 

New York (Jókai u. 1. sz. – Egyetem u. sarok)

Pákei Lajos kolozsvári építész tervei alapján, 1894/95 körül épült.23 A szálloda első bérlője a budapesti Steier és Gálos cég volt. Ők hozták magukkal az általuk bérelt Erzsébet körúti New York palota minden monogramos berendezését-felszerelését. Innen kapta nevét a szálloda.24 A század végétől sokáig Taussig (Tauszik) Alajos Bogyó István vendéglőssel társulva bérelte, majd 1912-től Fészl József, ki az „extrák”-at is biztosította a vendégek számára: központi légfűtés, fürdők, telefon, fedett és fűtött téli tekepálya, francia konyha.

Sütő Nagy László újságíró „a tegnap és a holnap városa” metaforikus megfogalmazásban érzékelteti Kolozsvár és Nagyvárad „szelleme” közti különbséget. Érdemes idéznünk a kávéházra vonatkozó részből: „Kolozsvár kávéházi életét leginkább jellemezheti a New York egykori egyetemi professzorokból álló törzsasztala, amelynek tagjai egy-egy véletlen vicctől eltekintve, a délutáni feketekávét is majdnem éppoly komoly ridegséggel szürcsölték, mint mikor szegény drukkos jelöltjeiket vizsgáztatták. […] Váradon ezzel szemben a kávéház a modern üzleti élet s a friss szellemi vérkeringés gócpontja volt.”25

„A kávéházba”, vagyis a New Yorkba járás szerves részét alkotta Márki Sándor történészprofesszor mindennapjainak is. Olyan banális történés volt ez, melyet csak akkor tartott érdemesnek lejegyezni naplójába,26 ha valami érdemleges történt. Amikor „a kolozsvári kávéházi asztal szenzációja”-ként említ valamely eseményt, nyilván törzsasztalukra utal, egyetemi tanári körüket pedig úgy említi, hogy „mi New York-i magyarok”. Naplójegyzeteiből rétegspecifikus módon rajzolódik ki az elit kávéház tablója. Papírra vetett gondolatait parafrazálva ugyanis az derül ki, hogy „a kávéházi közönség mi vagyunk”. Több évtized bejegyzései arról tanúskodnak, hogy ami nem az egyetemi tanárok törzsasztalánál történt, az mintha nem is létezett volna számukra, más asztalnál ülőkkel való kommunikációra egyetlen alkalommal sem találtunk utalást.

„Az ősrégi szabályrendelet”

Magyarországon a fogadói, vendéglői, kávéházi és kávémérési iparűzés első átfogó szabályozására 1884-ben került sor.27 Két évvel később kiadott miniszteri rendelet (1886/25 400) megküldte az ország összes törvényhatóságának az általuk megalkotandó szabályrendelet-tervezet vázlatos szövegét, melyet a helyi sajátosságok függvényében kellett átalakítaniuk. Kolozsvár törvényhatósági testületének közgyűlése három alkalommal hozott határozatot e tárgyban, a szabályrendelet 1901-ben kapott végső formát.28 A szabályrendelet 7 részben és 33 paragrafusban szabályozta a helyi vendéglátóipari tevékenységet. Az alábbiakban csak a bennünket érdeklő kávéházakra vonatkozó előírásokra térünk ki.

A törvényhatósági rendelkezés pontosan körülírta, hogy kávéháznak az olyan üzleti helyiség tekinthető, amelyben „1) kávé, tea, csokoládé, hűsítő italok és nedvek, továbbá fagylalt és cukrászati sütemények állandóan kaphatók és 2) legalábbis egy tekeasztal állandólag a közönség rendelkezésére áll” (22.§).  Amennyiben a kávéház szeszes italt is árusított, templom, iskola, kórház szomszédságában csak akkor volt engedélyezett fenntartása, ha ezen és hasonló jellegű közintézmények rendeltetés szerinti működését nem zavarta. A kávéméréseket szabályozó paragrafus (24.§) gyakorlatilag csak a meghatározásra szorítkozik: „Kávémérés, melyben csak kávé, tej, tea, csokoládé s ezekhez szükséges sütemények árultatnak […] ilyen üzletekben tekeasztal felállítása, zenélés, valamint mindenféle kártya vagy más játék tilos.”

Tiltott volt az iparűzési engedély kiállítása annak, aki nyereségvágyból elkövetett bűntettért vagy vétségért büntetve volt, továbbá aki kéjházat tartott fenn (1.§). Nyilvánvaló egyrészt a vállalkozói erkölcs védelme, továbbá a hatóság azon törekvése, hogy határozottan elkülönítse a „szükséges rossz”-ként nyilvántartott prostitúció – mint iparág – űzését az ilyen értelemben kihívásokkal szembesülő vendéglátóipartól. Minden egyes vállalkozásra külön engedélyt kellett igényelni, melynek kiállításáról a főkapitány döntött.

A szabályrendelet előírta, hogy „a vendégek szolgálatára csak kifogástalan előéletű és magaviseletű egyének alkalmazhatók”(5.§). Amennyiben erkölcsi kifogás merült fel a felszolgálók ellen, büntetés terhe és záros határidő alatt – a főkapitány írásbeli rendelete alapján – el kellett őket távolítani. A kávéház (cukrászat, kávémérés) látogatóinak közvetlen kiszolgálása csakis férfiak által történhetett. Nők foglalkoztatása kizárólag pénztárosi teendők ellátására volt korlátozva, a helyiség nagyságának megfelelő számban (6.§/b). Tisztázatlan a női alkalmazottak éttermi és kocsmai tevékenységének, a kávéházakétól eltérő szabályozásának indítéka. Ezeken a helyeken ugyanis a hatóság két feltételhez kötötte a nők részvételét a közvetlen felszolgálásban: vérrokoni viszonyban álljanak az üzlet tulajdonosával (bérlőjével), valamint állandó lakhelyüknek az üzlethelyiség udvarán kellett lennie. Dilemmánk az, hogy a „megengedő” passzust miért nem lehetett a kávéházak körére is kiterjeszteni.

Törvény által nem tiltott játékok a kávéházakban megengedettek voltak, de csak azon helyiségekben, melyek az üzlet központi termével „nyílt ajtók útján” egyenes és közvetlen összeköttetésben álltak (9.§). Ez esetben a szabályalkotó azt tartotta szem előtt, hogy a kis zugokban, rejtett szobákban nagyobb valószínűséggel bekövetkezhet törvénysértés, közerkölcsbe ütköző cselekmény. A játékszobákat a főkapitány engedélyezte, előzetes bejelentés alapján.

A kávéházak vezetői kötelesek voltak a csendet és a rendet büntetés terhe alatt fenntartani, és arról gondoskodni, hogy a szomszédban lakók éjjeli nyugalmát a lokál működése ne zavarja. Tilos volt például táncestélyt, mulatságot, hangversenyt tartani, ám a zenekarok játékának délután és este nem volt akadálya. A nyitvatartási idő is szabályozva volt: éjjeli 2 és hajnali 5 óra között kötelező volt a zárva tartás (23.§), a belvárosi kávéházak egy órával tovább tarthattak nyitva. Zárórakor a tulajdonos köteles volt üzlethelyiségéből a vendégeket – akár rendőri erő igénybevételével is – eltávolítani. A szabályzat külön kiemeli, hogy a kávéházas semmi esetben sem mentheti magát azzal, hogy vendégei a záróra bekövetkeztével nem akartak távozni.

A büntető határozatok a szabályrendelet előírásainak be nem tartása esetén kiróható pénzbírságról rendelkeznek, mely a városi szegényalapot illette. Súlyosabb mulasztás esetén a kávéház működtetőjét – meghatározott vagy meghatározatlan ideig – megfoszthatták iparűzési engedélyétől.

A szabályrendelet minisztériumi jóváhagyása 1902-ben történt meg, 18 évvel az általános törvényi szabályozás, illetve 12 évvel kolozsvári tárgyalásának napirendre tűzése után. A kávéházi ipar lendületes fejlődése ekkor már túlnőtte az „új” jogszabály kereteit és szellemét, az 1910-es évek elején pedig a közvéleményt képviselő és irányító sajtó teljesen túlhaladottnak tartotta, szükségét érezte a „régi, elavult, sötét szellemű szabályrendelet” megreformálásának. A kávéházak üzemeltetői és a vendégek egyaránt igényelték az éjjel-nappali nyitva tartást, és ezt néhány kivételezett helyzetben levő „tisztességes” kávéház esetében meg is engedte a hatóság. A tiltott szerencsejátékok és a kéjhölgyek problémája, mely több kávéházra is jellemző volt, természetesen nem illeszkedett a reform szellemébe. A kétes hírű kávéházak folyamatosan dacoltak a sajtó és a rendőrség hadjárataival, különösen a világháború idején.29

Vizsgálatunk során megkíséreltük áttekinteni egy dualizmus kori vidéki magyar nagyváros kávéházainak fejlődéstörténetét. A kolozsvári kávéházkultúra rekonstruálásának egyik első lépéseként egyfajta leltározás és értelmezés, valamint a szabályozás ismertetése volt a cél, ugyanis a bőségesnek tűnő forrásanyag jellege korlátok közé szorította a kutatást. Olyan kérdések, problémakörök bemutatása maradt el, mint például a kávéházi enteriőr, a fogyasztási szokások, a szolgáltatások jellege és minősége, a nők mint látogatók és alkalmazottak, konkrét szórakozási lehetőségek, a kávéház működése a tulajdonos szemszögéből, és még sorolhatnánk. Egy nagyobb kávéház, mint például a New York, önálló történet megírására is joggal tarthat igényt. Az úttörő jellegű próbálkozás már akkor eredményesnek tekinthető, ha olyan támpontokat sikerült körvonalazni, amelyek hasznosnak bizonyulhatnak a néhai kolozsvári (erdélyi) kávéházi élet fényérzékeny filmkockáinak előhívásakor.

forrás:http://www.epa.hu/00400/00458/00065/2003honap5cikk294.htm

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.