Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kereszténység a mai keresztény egyházak szerint egyistenhívő vallás, ami a Názáreti Jézus életére és tanításaira épül, ahogy azt a Bibliai Újszövetség előírja. A keresztények azt vallják hogy Jézus az Isten fia. Egyúttal az Ószövetségben megjósolt Messiás (vagy Krisztus). Az Ószövetség a keresztény szentírásnak az a része, ami közös a zsidó vallással. „ A húsvét (Páska) előestéjén Yeshu (Jézus) függött. Negyven napig a kivégzés előtt, egy hírnök tette közhírré, hogy »halálra fogják kövezni, mert varázslatot gyakorolt és Izráelt hitehagyásra csábította/kísértette. Bárki tud valamit érdekében mondani jöjjön elő segítségére.« Mivel semmi sem volt érdekében előhozva, húsvét előestéjén függött. ” – Talmud Szanhedrin 43 [2] Keresztényeknek Jézus Krisztus a példakép, a vallásos élet modellje, Isten földi megvalósítója és leginkább az emberiség megmentője, aki szenvedett, meghalt, és feltámadt azért hogy megváltsa az emberiséget az eredendő bűntől. Fenntartják azt hogy Jézus a Mennyországba emelkedett fel, és legtöbb felekezete azt tanítja, Jézus visszatér, hogy elítélje az élőket és halottakat, örök életet adva a követőinek. Keresztények Jézus Krisztus újszövetségi szolgálatait Evangéliumként, vagyis „Örömhír”-ként emlegetik. A tanítványokat először „keresztény”-nek (görög Χριστιανός - jelentése: “Krisztus követői”), Antiochiában nevezték. Antiókhiai Ignatius az első keresztény, aki saját magára hivatkozva használta ezt a címkét. A kereszténység kifejezés legkorábbi használata szintén Ignatius által született, i.sz. 100 körül. Mint a judaizmus (zsidó vallás) és az iszlám, a kereszténység is egy Ábrahám-utáni vallás. A kereszténység az 1. században alakult ki, Keresztelő Szent János és Jézus követői közt. A nemzetközi szakirodalomban megjelentek olyan tanulmányok is, amelyek szerint a kereszténység a Qumránban élő esszénus szektától eredeztethető. Az Újszövetség „Apostolok Cselekedetei” című könyve szerint (Ap.Csel 11:19 és 11:26) az Antiochia-beliek nevezték először „keresztények”-nek Jézus követőit, miután sokuk az üldöztetések elől Júdeából odamenekült és ott telepedett le. Jézus után a korai keresztény tanokat az többi apostollal együtt a Tarsusból származó Pál apostol terjesztette. Jézus, Júda leszármazottja az írások szerint (Ján.8:23–24 és Ján.14:11) kijelentette, hogy ő a rég várt Messiás, de a népek (általában véve a zsidó elöljárók, mint Máté 26:63–64-ben) hitehagyottként elvetették, lázadásért elítélték és Kr. u. 30. körül a rómaiak kivégezték. A hivatalos vád szerint lázított (Lukács 23:1–5). Pilátus a „zsidók királyá”-nak nevezte Jézust (Lukács 23:38 és Ján.19:19–22) a „titulus crucis”-on, azaz a rómaiak által a keresztre feszítettek feje fölé szögelt vádcímtáblán (INRI, azaz „Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum” – Názáreti Jézus, a zsidók királya.) Bár némely vallástörténész azon a véleményen van, hogy a leírt történet csak egy szokásos római bírósági eljárás volt, a teológia álláspontja szerint a római vád a zsidó elöljárók kedvének keresését szolgálta. A keresztények szerint az ószövetségi próféciák megjósolták Jézusnak az Újszövetségben leírtak szerinti megaláztatását és halálát, mint például az arcul ütést (Máté 26:67–68, Ézsaiás 52:14–15, Ézsaiás 50:6, Márk 14:65, Lukács 23:63–64), megostoroztatást (Ézsaiás 53:5, Ján.19:1, Máté 27:26) és a lejátszódott eseményekből származó általános megaláztatást. Jézus életének és tanításainak legfőbb tanúi az ő elhívatott tizenkét tanítványa, az apostolok voltak, bár a korai egyházi emlékek megneveznek mintegy 70 másik tanítványt is, akik szintén követték Jézust utazásai során és tanúi voltak mind csodatételeinek, mind pedig tanításainak. Jézus keresztre feszítése után az apostolok és más követői elkezdték hirdetni az örömhírt, hogy Jézus feltámadt holtából. A vallástörténészek egy része szerint Jézus kijelentéseinek és cselekedeteinek sok köze van az esszénusokhoz, valójában az ő bázisukból építkező ortodox zsidó volt. Ma már elképzelhetőnek vélnek olyan verziót is, miszerint az esszénus Jézus tanításait Tarzoszi Saulus (későbbi Szent Pál) torzított változatban adta tovább Kisázsiában, és ez vált a kereszténység alapjává. Ezen elméletek szerint a kereszténység története csak Szent Pállal kezdődik. Korai kereszténység Őskeresztény egyház A keresztény hagyomány szerint az Újszövetség iratainak egy részét (evangéliumok és apostoli levelek) az apostolok írták, a huszonhét könyv másik részét pedig a Tarsusból származó Pál - szintén apostol - írta. Tizenhárom levél őt nevezi meg szerzőként, és a hagyomány a Zsidókhoz írt levél szerzőjének is őt tartja. A harmadik evangélium és az Apostolok Cselekedeteinek szerzője Lukács, Pál apostol társa volt. Az Apostolok Cselekedetei Pált, Gamáliél, a zsidó nagytanács (Szanhedrin) tagja (ApCsel 5,34–40) tanítványaként nevezi meg (ApCsel 22,3). Pál volt a „hitetlen”, pogány (értsd: nem-zsidó) világban a keresztény üzenet legfőbb közvetítője. A Római Birodalom viszonylagos belső békéje és jól megépített útjai nagymértékben hozzájárultak a kereszténység gyors elterjedéséhez az első három évszázad során: * Egyiptomon keresztül Észak-Afrikába, Szudánba és Etiópiába, * Mezopotámia útján Perzsiába, belső Ázsiába és Indiába, valamint * Görögországon keresztül Rómába és Európába A korai keresztény közösség megosztott volt a zsidó szokások követése kérdésében. A zsidó-keresztények úgy vélték, hogy a pogányságból keresztényhitre tértek számára a zsidó szokások megtartása elengedhetetlen (körülmetélés, étkezési szokások, rituális tisztaság); a hellenizált pogány keresztények pedig a görög kultúra hatására úgy látták, hogy a kereszténységhez nem szükséges ezen zsidó szokások megtartása. A hagyomány szerint 49-ben Jeruzsálemben összehívott apostoli zsinat is a judaizmushoz való viszony kérdésével foglalkozott, és - Péter és Pál egyetértésével - végül kimondta, hogy a pogányokból lett keresztényeknek - néhány kivételtől eltekintve (ApCsel 15,6-29) nem kell betartaniuk a mózesi törvényeket. A legkorábbi keresztény templomok egyikét a jordániai Rihab közelében tárták fel. Valószínűleg 33 és 70 között épült.[3] Az ősegyház felépítése Az először kizárólag Palesztina területén kialakult keresztény közösségek meg voltak győződve a világ végének közeli eljöveteléről, így az anyagi javak hiábavalóságát hangoztatták, vagyonukról lemondtak, vagyonközösségben éltek. Ehhez hozzájárult az is, hogy a kereszténység hívei az i. sz. 1. évszázadban szinte kizárólag a szegények közül kerültek ki. Az összetartozás érzése világosan megjelent a közösségek demokratikus felépítésében is. A keresztény közösségek ekkor nem oszlottak laikusokra és klérusra, mindenki taníthatott és prófétálhatott. Mint minden közösségben, itt is kialakultak azonban bizonyos szerepek, melyek később átalakultak, és a mai keresztény egyházak felépítésének alapjául szolgáltak.[4] * Az ecclesián belül az öregeknek (presbiterek) a szokásjog alapján nagyobb tekintélye volt, mint a fiatalabb hívőknek, azonban ez intézményes formát nem öltött.[4] * A közösség ügyeinek intézésére tisztségviselőket választottak, ezek egyike volt a közös vagyon kezelője, felügyelője (episzkoposz). Az episzkoposz feladata kezdetben kizárólag pénzügyi jellegű volt, vallási tekintetben nem rendelkezett semmilyen különleges tekintéllyel.[4] * A diakónusok kezdetben a szó szoros értelmében szolgák voltak.[jegyzetek 1] Ők voltak a lakomák (agapék) alatt a felszolgálók, csak később váltak a püspök segítőivé, szerpapokká.si vezetői a helyi papok, az úgynevezett próféták voltak. A kapcsolatok megerősödésével és a különösen Pál apostol fellépésével elindult az egységesülés mind a hit, mind az egyházszervezet terén. A keresztény közösségek átalakulása, az episzkopiális egyház kialakulása Az első keresztény közösségek türelmetlenül várták, hogy visszatér a Messiás (parúzia). Ennek „elhalasztódása” azonban a fennálló világhoz való tartós alkalmazkodás szükségességét hozta. A kereszténység terjedésével pedig az újabb hívők immár nem csak a szegények köréből kerültek ki: csatlakoztak gazdagok és rabszolgák is. A szociális különbségek is hozzájárultak a vagyonközösség és a demokratikus szervezet felbomlásához. Az ecclesia szétbomlott laikusokra és klerikusokra. A laikusok és a papi rend közötti határvonal kezdetben még nem volt éles. Pál apostol például püspök és a diakónusok megválasztásánál fontos követelménynek tekintette, hogy házasságban éljen, a nőtlenség inkább hátrányként jelenik meg.[4][5] A püspökök és a presbiterek elmozdíthatatlanokká váltak, és hatalmukat az első apostoloktól származtatták. A 2. századra a gyülekezet legfőbb tisztviselője a püspök lett, akit azonban a teljes gyületezet együtt választ (tehát nem csak a klérus). A püspököt bírói hatalommal is felruházták.[4] Ekkorra az 1. században még független, elszigetelt gyülekezetek helyét egymással szoros kapcsolatban álló közösségek hálózata vette át. Idővel az egyre szaporodó gyülekezetek között kialakul valamiféle hierarchia is, a nagyobb, gazdagabb közösségek püspökei váltak a környező, kisebb csoportok vezetőivé is. Ezek a nagyobb, gazdagabb gyülekezetek városi gyülekezetek voltak, így a püspökök székhelyei a városokban alakultak ki. Ez is bizonyítja, hogy a kereszténység az antik időkben elsősorban a városiak, az iparosok és a kézművesek vallása volt.[4] Az egységesülő keresztény világban a hitelveket is egységesíteni kívánták. Ennek terepe elsősorban a 2. századtól rendszeressé váló zsinatok voltak. A zsinat a korban főleg egy-egy tartomány püspökeinek gyűlését jelentette, és a keleti tartományokban volt igazán gyakori. Az egyetemes zsinatok csupán az egyetemes egyház létrejötte után terjedtek el. A körülbelül egy évszázadig elszigetelten fejlődő közösségek különböző nézeteinek összehangolása sok vitát szült, de az, hogy a 2. század elején megjelent a tévtanok visszaszorításának célja, egyben azt is jelenti, hogy eddigre kialakult egy többé-kevésbé elfogadott irányzat a hit értelmezésében. Ókeresztény egyház Tertullianus (Quintus Septimius Florens), a kereszténység egyik első nagy írója így foglalta ezt össze az egyik római helytartónak címzett beszédében: „…ami pedig a karthágói keresztényeket illeti, a csak tegnapi kis létszámuk ellenére ma betöltik a köztetek lévő terek összességét – a városokat, szigeteket, erődöket, településeket, a piac tereket, a tábort magát, törzseket, közösségeket, helyeket, a szenátust, a fórumot – semmit nem hagytunk nektek az isteneitek temlomain kívül” (a 197-ben írt „Apologeticus”).[4] A Krisztus utáni első néhány évszázadban a klasszikus műveltségű teológusok és filozófusok (mint Origenész és Szent Ágoston) dolgozták ki a keresztény teológiát, hitelméletet, amit némelyek a görög és a korai keresztény gondolat keverékének tartanak. A keresztény egyház ezen korai szerveződésének első szakaszában a fő gondot az időnkénti, de nagyon súlyos üldöztetések okozták. A mártírok, akik inkább a halált választották semmint hogy feladják Krisztusba vetett hitüket, életükkel és áldozatukkal a kor legnemesebb erényeit testesítették meg. Ebben az időben állították össze a hitelesnek elismert írásokból a kanonikus Újszövetséget, készítették el az első korai fordításokat, alakították ki az egyházi szervezetet, s ezzel az Alexandriában, Antiochiában, Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, és Rómában lévő Szent Székek Bíborosai felvették a pátriárka (pápa, azaz Szentatya) címet. I. Constantinus római császár 312-ben tért át a keresztény hitre. A 313-ban kiadott Milánói Rendeletében véget vetett a keresztények üldöztetésének, de Julianus Apostata császár idején (361–363) egy rövid időre az felújult, mivel Julianus megpróbálta a birodalomban visszaállítani a pogányságot. Theodosius császár 380 februárjában a kereszténységet a Római Birodalom hivatalos vallásává tette. Hasonló események játszódtak le ebben az időben Grúziában és Örményországban is, de Perzsiában a Rómával való folytonos hadakozások miatt a keresztények sokat szenvedtek a Szászánida uralkodóház elnyomása alatt, akik Zarathustra vallását próbálták életben tartani. 410-ben a szeleukiai zsinaton, a perzsiai Tigris folyó mentén a helyi bíborost kiáltották ki az egész kereszténység Szent Atyjának (katolikus pápa), és ezzel ő az antiochiai pápa helyére lépve átvette a hatalmat a kelet-asszíriai egyház fölött. Nem sokkal később, a nesztoriánus egyházszakadás során ez a rész minden kapcsolatot megszakított a Nyugattal, és több mint egy évezredig Ázsia legfőbb vallási szervezeteként működött, központjai voltak Indiában, Jáva (sziget) szigetén és Kínában is. Searchtool right.svg Lásd még: Ókeresztény művészet Pápaság története A női pápa Johannes Anglicus (Johanna papissa) valószínűleg csak legenda, mely szerint a 9. században IV. Leó pápa halála után Rómában VIII. János néven pápává választották, majd kb. két éves uralkodása után, egy vallási körmenet alkalmával "megtörtént a baj": halott fiút szült, majd belehalt ill. egy másik változat szerint a felbőszült tömeg agyonverte. Wiki letter w.svg Ez a szakasz egyelőre erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében! A nemzeti egyházak kialakulása Jézus isteni mivolta a korai keresztények központi kérdése volt. A korai írók széles köre – beleértve Jusztin vértanút és Tertullianust is – úgy hitte, hogy Jézus isten volt. Ugyanakkor megjelentek különböző csoportok, akik tagadták ezt a tanítást. A helyzet addig érlelődött, amíg Arius számos bíborost meggyőzött arról a hitéről, hogy Jézus egy teremtett lény volt. 325-ben, a Kis-Ázsia északnyugati részén (Anatólia) megtartott első Niceai zsinaton I. Konstantin a kérdést szavazással döntötte el és a Szent Athanasius által képviselt Szentháromság-tétel mellett határozott. Ez a tanítás idővel dogmává, azaz a kereszténység alaptételévé vált. Arius tanai még hosszú évtizedekig éltek és virágzottak a birodalomban, különösen a germán törzsek körében, ahol több mint két évszázaddal a zsinat határozata után is ez a nézet uralkodott. Ez a zsinat volt az első a teológiai kérdések megoldására összehívott számos egyetemes (ökumenikus) tanácskozás sorában. E tanácskozások célja a kereszténységnek az öröklött hagyományokban való egyetértésen keresztüli egységesítése volt. Ezeket a törekvéseket hatalmuk erősítése érdekében a bizánci birodalom császársága is támogatta. E tanácskozások hitelméleti kifejezéseinek egy részét sajnos félreértették a szíriai, örmény és kopt (ősi egyiptomi) nyelveken beszélő óhitűek, ami idővel bizonyos hitelméleti szerkezetek különböző kifejlődéséhez vezetett és ennek következményeképpen a Keresztény Anyaszentegyháznak e nemzeti ágazatai letöredeztek a többitől, majd a Keleti Egyház elvált a nyugatitól. A fő kérdés ebben az esetben Krisztus természete volt, minthogy a Keleti Egyház elvetette a nesztoriánusok által hirdetett Krisztus kettős természetének elvét (a 451-es Kalcedoni Zsinat határozatát), és azt tartotta, hogy Krisztus természete egy, de az részben isteni, részben pedig emberi. Ezeket az egytermészetű Krisztusban hívő örmény és egyiptomi egyházakat a mai napig is monofizitáknak nevezik. A kereszténység a második évezred kezdetéig a Nyugat és Közel-Kelet nagy részén, Afrika egyes területein és kisebb mértékben még Távol-Keleten is elterjedt. Az alapvető hitelveket illetően nagyrészt egységes volt, a nagyobb kérdésekben pedig zsinatokon, tárgyalások során döntöttek. Idővel azonban a nézetbeli és hitgyakorlati különbségek egyre jobban megnehezítették a közösség fenntartását. A hatalmi törekvések, politikai manipulációk vezettek 1054-ben a nyugati és a keleti egyházak közötti Nagy Egyházszakadáshoz (szkizma.) A nyugati egyházak fokozatosan a Római Katolikus Egyházba tömörültek a római pápa központi hatalma alatt, míg a keleti egyház felvette az „ortodox” nevet az egyházi hagyományok megőrzésére és a változásoknak való ellenállás iránti elkötelezettség kinyilvánítására. Ez a keleti egyház megtagadta az egy bíboros alá való tartozás gondolatát, mintahogy az addig is teljesen idegen volt az egyházi szervezettől, és ehelyett inkább elismerte a konstantinápolyi pátriárkát, mint a számos önálló és független egyházakat vezető bíborosok „egyenlők között az első”-nek. Reformáció Az egyre növekvő pápai hatalom tapasztalható visszaéléseit ellenezve, a felismert hitelvi hibák és a római fényűzés ellenzéseképpen az 1500-as években számos egyházközösség az európai reformációba tömörülve fellázadt a római katolikusság ellen. A reformáció vitája legjobban az „öt sola”-s ban foglalható össze: 1. Sola Scriptura (Egyedül a Szentírás) – Van az egyházi hatalomnak a Szentírás helyes és pontos értelmezéséből fakadó hatalmon kívül más forrása is? 2. Sola Fide (Egyedül a hit) – Az embert egyedül a Krisztusba vetett hite tartja meg, vagy az egyház, a jócselekedetek és szentségek is hozzájárulnak? 3. Sola Gratia (Egyedül a kegyelem) – Az ember üdvössége tisztán és kizárólagosan az Isten meg nem érdemelt kegyelméből van, vagy az egyéni cselekedetek is hozzájárulnak? 4. Solus Christus (Egyedül Krisztus) – Egyedül Jézus az ember és Isten közötti közbenjáró, vagy az egyház és papjainak is van része? 5. Soli Deo Gloria (Csak Isten dicsőségére) – Az ember üdvözítéséből eredő dicsőség csak Istennek szól, vagy az egyház és papjai is részesülnek belőle? A reformáció erőteljes harcokat váltott ki az európai szívekben és elmékben, ami sok üldöztetésekben és még a katolikus és protenstánsok közötti fegyveres kül- és belföldi háborúkban is megnyilvánultak. A kereszténység világvallássá válása A katolicizmus – főleg a spanyol felfedezők hatására – a 16. század elejétől elterjedt Közép- és Dél-Amerikában, valamint a távol-keleti Indonéziában. Mikor a 17. század elejétől az európai protenstánsok településeket hoztak létre Észak-Amerikában, majd Ausztráliában, a pápai-, és a nemzetállami hatalmak alól egyaránt felszabaduló protestánsok egymástól független és szabad felekezetek százaiban, majd ezreiben tisztelték Istent. A protestáns hitet az európai gyarmatosítók vitték el Dél-Amerikába és Afrikába is a 17. és 19. század között. A felvilágosodás és modernizmus hatása A zsidókhoz hasonlóan a Nyugat keresztényeit is nagy mértékben befolyásolta a 17. és 18. századi felvilágosodás kora. Talán a legfontosabb változást az állam és egyház teljes és hatékony szétválasztása hozta, ami csökkentette a kereszténység oly sok európai országokban meglévő állami támogatását. Ez lehetővé tette, hogy egyének a társadalom szabad polgárai maradhassanak egyházuk tanainak megtagadása után, vagy még el is hagyhassák egyházukat minden káros polgári következmény nélkül. Sokan élve ezzel az új szabadságukkal új hitrendszereket fejlesztettek ki és istenesekké, unitáriánusokká, univerzálisokká, ateistákká, agnosztikusokká vagy humanistákká váltak, mások pedig a protestáns keresztény hitelmélet liberális szárnyaiba tömörültek. A késő 19. századi modernizmus a hagyományos vonalakat nem követő új gondolatok és kifejezési formák kialakítását támogatta. A felvilágosodásra és modernizmusra válaszként keresztény protestáns felekezetek ezrei alakultak ki, több hagyománytisztelő felekezet a Katolikus Egyházból vált ki, nem ismerve el reformjai nagy részének jogosságát. Nagy számú fundamentalista, a Bibliát jellegzetesen szó szerint értelmező felekezet is létrejött. A 18. századi angliai John Wesleyt például csak szilárd elhatározottságának ereje tartotta meg az anglikán egyház papjaként, halála után követői Angliában és Amerikában is kiszakadtak abból, és létrehozták azt, amit ma Metodista Egyházként ismerünk. A kereszténység a legújabb korban [szerkesztés] Az Egyesült Államokban, ahogy Európában is, a liberális mozgalmak elvilágiasodáshoz vezettek. Sok keresztény már régóta nem tesz eleget hagyományos vallási kötelezettségeinek, egyáltalán nem, vagy csak bizonyos szent ünnepek alkalmával jár templomba, imaházba vagy gyülekezetbe. Sokan emlékeznek még nagyszüleik vallásosságára, de már olyan otthonokban nőttek fel, ahol a keresztény hitelmélet elvesztette korábbi jelentősségét, és keresztényi kötelességeik iránt semleges érzelmeket fejlesztettek ki. Ők egyfelől azonulási okok miatt ragaszkodnak hagyományaikhoz, másfelől pedig a világias nyugati behatások, a mindennapok követelményei és a környezet nyomása elszakítják őket a hagyományos kereszténységtől. A különböző felekezetek, vagy a keresztények és nem-keresztények közötti házasság nemrégen még tabu volt, mára azonban teljesen elfogadottá vált. A hagyományosan katolikus országok, mint például Franciaország, túlnyomó többségükben agnosztikussá – azaz szabadgondolkodóvá – váltak. Ezek a folyamatok nem csak egyre gyorsabban nőttek, hanem különböző mértékben Európa csaknem minden részére kihatottak. Ahogy a 19. és 20. századi tudományos és műszaki felfedezések egyre inkább elragadták az emberek képzeletét, a legtöbb keresztény nemzet, különösen a nyugat-európai országok fokozatosan elvilágiasodtak. A legtöbb kommunista államot nyíltan is istentagadó, ateista vezetőség kormányozta (bár egyedül Albánia volt hivatalosan is ateista). A tudományos világnézet térhódítása, így például Darwin evolúció-elmélete és a föld korát illető tudományos tanítások sok keresztényt ingattak meg hitében. A felvilágosodás azonban sokkal kisebb hatással volt a keleti és távolkeleti ortodoxia keleti egyházaira. Különösen a kommunizmus fellépése idején a keleti egyházaknak (mint az orosz és a grúz ortodox vagy az örmény keresztény egyházak) jelentősen ellenségesebb, világias társadalommal kellett szembenézniük, így az egyház az ősi hitelvekbe kapaszkodva próbált életben maradni, míg hívei létszáma nagy mértékben csökkent. Manapság Kelet-Európában és Oroszországban lelki megújulásnak lehetünk tanúi. A kommunista ideológia és annak ateizmusa hosszú évtizedei után meglehetősen széles körű érdeklődés tapasztalható úgy a kereszténység, mint általában a vallásosság iránt. Sok ortodox templomot és kolostort építettek újjá, és a felújított épületek a befogadóképességükön túl töltődnek fel hívőkkel. Sok protestáns felekezet végez a jövő hívő közösségének magjait elültető evangelizáló munkát, míg a katolikusok egyre nyíltabban vállalják egykor titkos felekezeti hovatartozásukat és más lépésekkel is egyre nyilvánosabban támogatják a Katolikus Egyházat. A mai evangelizációs mozgalmak kialakulása [szerkesztés] A szabadelvű, liberális kereszténység a 20. században gyorsan terjedt úgy Európában, mint Észak-Amerikában, és az 1960-as évek kezdetére az Egyesült Államok és Kanada legtöbb nagyobb felekezetében tért hódított. Ennek ellenére jelenleg ezek a folyamatok megfordulni látszanak. A 21. század fordulóján a világias társadalom látszólag a szabadelvűeket tekinti a kereszténység képviselőinek és szószólóinak, de a „fővonalbeli” szabadelvű egyházak lélekszámbeli csökkenésének ténye nehezen vitatható. A nagyobb amerikai protestáns felekezetek közül csak a szoros úton járó konzervatív déli baptisták száma növekszik. Ez a visszaforduló folyamat részben az evangelizáló eltökéltség elvesztésével, részben a tagoknak a lelki értékeket jobban megőrző felekezetekbe való áttérésével, részben pedig a generációk közötti eszmecserék növekvő hatékonytalanságának tudható be. Hasonlóan, amíg a szabadelvű Christian Century (Keresztény Század) című magazin példányszáma jelentősen csökkent, az evangélizáló Christianity Today (Kereszténység Ma) gyorsan növekszik. Dél-Amerikában és Afrikában az evangéliumi és pünkösdista egyházak létesítenek gyorsan növekvő mozgalmakat, melyek egyre több misszionáriust küldenek Európába és Észak-Amerikába is. Ugyanez Ázsiában is történik, ahol a magánházaknál titokban gyülekező földalatti egyházak a következő évtized folyamán százezres létszámban készülnek misszionáriusokat küldeni szét a világba. Ahogy a külvilágban a modernizmusnak nevezett korszerű felfogás nyomán a 20. század második felében kialakult az úgynevezett fogyasztói társadalom, úgy az egyházakban, a kételkedők és nem-keresztények lelki igényei kiszolgálására megjelentek az „óriástemplomok” (megachurch-jelenség.) Ezek a keresztény hitet úgynevezett „keresőérzékeny” programok formájában tálalták. Az Anglikán Egyházban kidogozott Alpha Course (egy Magyarországon is elérhető tanfolyam) a kereszténység ilyen formájú tálalásának tekinthető. A modernizmus (korszerűség) az egyházba szivárogva elindított egy folyamatot, ami a Biblia egyénenkénti magyarázata felett próbálta beazonosítani az egyéni igazságok tartórendszerét és megtalálni az „alapigazságokat”. Az egyház ezután elvárta tagságától, hogy tagjai magukévá tegyék az ezen alapigazságok rendszerbe foglalásával kialakított keresztény világnézetet. A probléma ott jelentkezett, hogy az így kialakított világnézet a csoport helyi kulturális és hitelméleti gyökereiből táplálkozva hiányolta az eredeti alaptörekvést, a mindenre kiterjedő általánosságot. E hiányosság következményének tudható be, hogy felekezeteken belül külön nézetek alakultak ki, ami a modernista felfogás megkérdőjelezése nélkül újabb, de alapjában véve azonosan modernista felekezetek alapításához vezetett. A 20. század végén azután a korszerűség (és ezzel az általánosan elfogadott hitrendszerek, kialakult és letisztult kifejezési- és kapcsolati formák) elutasításaként kialakult úgynevezett posztmodernizmussal (a maga új, személyre szabott és kísérletező igazság-fogalmaival) jött létre az, hogy a szervezett kereszténység egyre gyakrabban találta magát egyenes ellentétben azzal a sokaknak egyre fontosabbá váló igényével, hogy személyes lelkiértelmüknek és hitüknek hangot adjanak. E folyamat egyik melléktermékének tekinthető az eddig „fejlődő egyház”-ként ismert jelenség melynek lényege az, hogy a szervezett egyházak tagjai sorában egyeseknek (az általánosságban elégtelen lelki műveltségük eredményeképpen) megingott a vezetésbe vetett bizalma, és sokan közülük a kereszténység alapgondolatát általában elfogadva, korábbi felekezetükön kívül keresik átalakuló hitük gyakorlásának módját. Ez a légkör, ahol egyének próbálják részleteiben elemezni saját keresztény hitüket, jellegzetes változásokat hozott létre a kereszténység mai gyakorlatában. E változások új istentiszteleti formák kialakításában (modern zenével, filmekkel és ősi – nem szükségszerűen keresztény – hagyományok feltámasztásával), vagy a felekezet laza szervezeti felépítésében, a hitelméleti-, és erkölcsi különbségek rugalmas kezelésében, a Bibliának eredeti környezetében való értelmezésében (ami a modernista terhektől való szabadságot eredményezi), valamint az egyén, egyház, társadalom és emberiség kapcsolatának holisztikus megközelítésében nyilvánulnak meg. Ez utóbbi sokféle különböző dologban fejeződhet ki, például a keleti filozófiákhoz hasonló megvilágosulás keresésében, a csoportos istentiszteletek tartásában (sor-imádkozás), vagy a belső, lelki kereszténységnek külső aktivitásban való kifejezésében, melynek keretében sokan kielégítetlen lelki éhségüktől hajszolva szervezett segítségszolgálatba, közösségépítésbe vagy éppen társadalmi mozgalmakba menekülnek. Azt is gyakran tapasztaljuk, hogy a meggyengült hitből következő marcangoló kutatások és analizálások sok keresztényben idővel egy szintetizáló folyamatot indítanak el, mely néha egy új hit kialakulását eredményezi, ami ugyan a kereszténységben gyökerezik, de a szervezett egyházakétól jelentősen különböző lehet. A kereszténységnek ez a szétszedési és összerakási folyamata takarja a „fejlődő egyház” fogalmát, amiről nem feltételezhető, hogy valaha is egy egységes keresztény mozgalommá vagy tényleges egyházzá fog fejlődni. A posztmodernizmus kialakulásának van egy másik következménye is, amit „posztmodern kereszténység”-nek nevezhetnénk. Az európai, de főleg az amerikai szervezett keresztény egyházakon belül is megfigyelhető egy nagy és egyre növekvő evangelizációs mozgalom. A legtöbb nagy protestáns felekezetben a jellemző többség mellett van egy meglehetősen aktív evangelizáló kisebbség is. Feltűnő az a jelenség, hogy ezek az evangelizáló csoportok nagymértékben „felekezet közöttiek”, azaz sokkal meghittebb kapcsolatokat létesítenek és ápolnak felekezeteiken kívüli hasonlóan érzőkkel mint a felekezeteiken belüli nem evangélizálókkal. Ez a jelenség némely egyházszervezetekben az evangelizálók elszakadását eredményezte, ahogy vagy hátat fordítottak régi szervezetüknek és új felekezeteket alapítottak, vagy – még gyakrabban – a konzervatív többség kiszorította őket. Egyes evangelizálók odáig is elmennek, hogy hitüket „AZ” igaz kereszténységnek tekintik, míg a velük egyet nem értők igazságát tagadják. Ez a magatartás sok-sok belső viszályt okozott, főleg a korszerűbb egyházközösségekben. Az evangélikusok nehezen csoportosíthatóak ugyan, de majdnem mindegyik hisz a személyes megtérésben, Jézusnak mint úrnak és megváltónak való elismerésében, a csodákban, Krisztus majdankori valóságos visszajövetelében, valamint a Biblia meglehetősen konzervatív értelmezésében és igen részletes ismeretében. A TITKOK KORONÁJA (A MAGYAR SZENT KORONA) Nincs még egy olyan nemzet a Földön, amely egyetlen nemzeti ereklyéjének ekkora jelentőséget tulajdonítana és olyannyira tisztelné, mint a magyar nép a Szent Koronát. Birtoklásáért trónviszályok dúltak, sokszor árulások és összeesküvések áldozatává lett. Volt eset, amikor egyszerűen ellopták vagy titkon őrizték. Egy alkalommal hazaszállítása közben vesztették el, de mindig megkerült. Többször hurcolták ki az országból, föld alatt elásva rejtegették, és történt, hogy zálog tárgyát képezte. A korona "szent" elnevezése abból az áhítatból eredt, miszerint az államalapító királyt szentté avatták. Példa nélküli az a szemlélet is, melyet a régi feudális Magyarország alkotott a Szent Koronáról: a Szent Korona Tan. A Magyar Szent Korona a magyar történelem legbecsesebb emléktárgya, s a legrégebben használt, mind a mai napig épségben megmaradt királyi fejék Európában. A Magyar Szent Korona csaknem ezer esztendeje hozzá tartozik történelmünkhöz. A Magyar Szent Koronával ezer év alatt 55 magyar királyt koronáztak meg (csak két király fejére nem tették a Szent Koronát; II. János Zsigmondékra, mint "ellenkirályra", aki csak névleg uralkodott és 1570-ben le is mondott, valamint II. József fejére, aki saját akaratából nem koronáztatta meg magát). A koronáknak három típusát ismerjük: 1. a házi korona, melyre semmiféle megkötés nem vonatkozik; 2. az országló korona, melyet az uralkodóknak meghatározott alkalmakkor viselni kellett, és 3. a beavató korona, melynek analógiái csak Belső-Ázsiában vannak; európai képviselője egyedül a Magyar Szent Korona. Ezt az uralkodó csak koronázáskor viselheti, amúgy két koronaőr őrzi. Rajtuk kívül csak a nádorispán nyúlhat hozzá, aki koronázáskor párnán a helyszínre viszi és az érsek helyezi a király fejére. A magyarok királyainak koronája az államiság jelképe lett, ebből alakult ki a világon egyedülálló Szentkorona Tan. A Szentkorona Tan A közvéleményben ma is él az a tudat, mely szerint a Magyar Szent Koronát II. Szilveszter pápa küldte/adta Szent Istvánnak, az első magyar királynak. A határainkon kívüli magyarság tudatában az anyaországbeliekénél sokkal erősebben él az a tudat, mely szerint a Magyar Szent Koronához hozzá tartozik a Kárpát-medence egész területe. Ennek oka az a jogviszony, melynek értelmében a Kárpát-medence a Magyar Szent Korona tulajdona. Ebből következően a Kárpát-medence minden polgára, aki a Magyar Szent Korona uralma alatt került be a Kárpát-medencébe, a Magyar Szent Korona polgára. Ez a jogi helyzet azért áll fenn, mert 1038. augusztus 15-én Nagyboldogasszony napján Szent István magyar király Székesfehérvárott a Mennybe emelt Szűz Mária templomában országát a Magyar Szent Korona képében a Mennybe emelt Szűz Máriának ajánlotta fel. Ez az ég és a Föld között kötött szerződés a Kárpát-medencét Szűz Mária országává tette, és ezért ezen a jogi helyzeten a földi hatalmak nem változtathatnak. A szentkorona-eszme Szent István tudatos politikai és államjogi alkotása. A törzsi szervezet felbomlása és a megyerendszer bevezetése szükségessé tette, hogy a Kárpát-medence egész szabad lakossága számára István király jogi biztosítékot adjon a kiváltságok megtartására és a király leválthatóságára. Ennek legegyszerűbb módja ez volt, hogy István király koronáját önmaga (pontosabban a mindenkori király) az ország fölé helyezte. Szent Istvánnak "Intelmei" szerint a Magyar Szent Korona jelképezi az országot, mint területet, az országot, mint egy uralom alá tartozó népességet, a közigazgatási intézményrendszert, az apostoli keresztény hitet, az apostolságot, az uralkodó személyét, az uralkodói tulajdonságokat és képességeket, az igazságos ítélkezést és a jogi intézményrendszert, a társadalmi türelmet, az ország védelmét és az országban lakó, együttélő, vendégként befogadott idegen népeket. Szent István Intelmei fiához, Imre herceghez a 720-as izlandi alkotmány után a világ második alkotmányának írásban megmaradt emléke. A szentkorona-eszme, mint államjogi rendszer alkalmas arra, hogy ma is jogi, társadalmi rendünk középpontjában legyen, ugyanis ez keresztényi, türelmes, befogadó - nem kirekesztő -, ugyanakkor nemzetvédő és megtartó erő is. "A Szentkorona-tan nem csak emléke egy dicső múltnak, hanem, kötelező érvénnyel bíró közjogi tan. A Szent Korona élő személyiség voltát és a Szentkorona-tan hatályos közjogi tan voltát nem kérdőjelezheti meg az a sajnálatos tény, hogy a mai magyar törvényhozó hatalom nemcsak, hogy nem igényli a Szent Korona közjogi tana segítségét, de nem is tekinti élőnek, illetve hatályosnak, márpedig a Szent Korona a mai magyar társadalom akaratától is függetlenül az, ami volt, aminek hosszú évszázadokon át tekintették. a magyar államhatalom alanya, a Szentkorona-tan pedig a történelmi magyar alkotmánynak éppen az a központi elmélete, amely hatálytalaníthatatlansága által legfőbb biztosítéka a magyar közjog folytonosságának" (Kocsis István). A Szentkorona-tant soha vissza nem vonta alkotmányosan összeült magyar törvényhozás. Az 1920. évi magyar nemzetgyűlés a jogfolytonosság kérdését érdemben a Szentkorona-tan szellemében tárgyalta. A második világháború után Magyarországon a magyar nemzeti öntudat elsorvasztását kormányprogram szintjére emelték; az idegen hatalom kiszolgálói megpróbáltak mindent megtagadtatni a magyar néppel, ami nemzeti önérzetét megtarthatta volna. Az 1990-ben összeült rendszerváltoztató országgyűlés sem a Szentkorona-tan, sem a jogfolytonosság jelentőségét nem tudta felfogni. A törvénysértés jogot nem alapít elve alapján a magyar történelemben mindig - 1790-ben, 1865-ben és 1920-ban is - helyreállt a jogfolytonosság csak az 1990-es országgyűlés tagjai nem merték felvetni a jogfolytonosság helyreállításának a kérdését. A magyar Szent Korona sémája A Magyar Szent Korona és megítélése a történelem folyamán A magyar középkor a Magyar Szent Koronáról azt vallotta, amit első királyunk Szent István legendájának Hartvik püspök által Kálmán király uralkodása idején (1095-1116) készített változatában olvashatunk, amely szerint a pápa Asztrik (Anasztáz) püspökkel Szent Istvánnak áldását és egy koronát is küldött. Thietmar von Merseburg (+1018-ban) jelentésében ugyan megemlékezik arról, hogy III. Ottó hozzájárult István magyar fejedelem királlyá koronázásához, a pápa áldását is küldte, de semmiféle koronáról nem ejt szót. 1613-ban Révay Péter koronaőr egyértelműen vallotta, hogy a teljes Szent Koronát II. Szilveszter pápa adományozta Szent Istvánnak. 1790 után Weszprémi István, Katona István, Koller József, majd Franz Bock kezdtek alsó ún. "görög" és felső, ún. "latin" koronáról beszélni ahelyett, hogy a Szent Korona alsó és felső részéről írtak volna. A korona hátsó részén elhelyezett Konstantín, Dukász Mihály és Geobicás képeket sem Ipolyi Arnold, sem Hampel József nem tudta egységes koncepciójába betenni. E okozott problémát Czobor Bélának, Varjú Elemérnek, Otto von Falkénak és sok más főleg művészettörténész és régészkutatónak. A Magyar Szent Korona származási idejét a IX. századtól a XIII. század közöttire, annak keletkezési helyét pedig Bizáncba, Rómába, Nyugat-Európába és ki-ki fantáziájának és műveltségének megfelelően minden más helyre tette. Szent Koronánk részei voltak könyvabroncsok, ereklyetartók, kapudíszek, stb. Akadtak ügyeletes okos "hagyományos" magyarázók, akik nem ismerve a Szent Korona analógiáit taglalgatták annak felső és alsó részét, mintha azt úgy külön készítgették volta és valamikor - a késő-középkorban - összebarkácsolták. Sajnos az ilyen konformis nézetek vallók leírásai kerültek be a köztudatba. Ilyen "hagyományos" nézetet vallott a Benda Kálmán és a Fügedi Erik páros, valamint a Kovács Éva és a Lovag Zsuzsa páros, majd Kopári Dénesnek volt afféle "egyéni" nézete, amely szerint Szent Koronánk felső része Szent Bertalan apostol ereklyetartójából készült volna. E nézetek - Szent Koronánk eredetére eddig kb. 40 elmélet született - felsorolása aligha több tudománytörténeti érdekességeknél. Új fordulatot vett a Szent Korona vizsgálata, miután az az Egyesült Államokbeli Fort Knox-ból 1978 január 6-án visszakerült Magyarországra. Ekkor egy négytagú mérnökökből álló csoport (tagjai: Beöthy Mihály, Ferencz Csaba, Ferenczné Árkos Ilona és Fehér András) végzett olyan vizsgálatokat a Magyar Szent Koronán, amely megkérdőjelezték a "hagyományos" nézeteket. Később Ludwig Rezső és Csomor Lajos aranyművesek ötvös és aranyműves szemmel vizsgálták meg szent ereklyénket és a következő alapvető természettudományos ténymegállapításokra jutottak: a Magyar Szent Korona egységesen tervezett és kivitelezett ötvösmű. Szakmailag nem lehet sem bizánci, sem dél-, sem nyugat- sem észak-európai készítmény. Ékszerkészlete belső-ázsiai, iráni és mezopotámiai eredetű kaukázusi technikák felhasználásával feltehetően egy kaukázusi ötvösműhelyben készülhetett. A felső pánton eredetileg is nyolc apostol volt, az alsó rész hátsó oldalán levő - feltehetően Szűz Mária, Raffael- és Uriel arkangyalok képét későbben cserélték ki és másodlagosan tették be a ma látható Konstantín, Dukász Mihály és Geobicás képeket. Elől- és hátulnézet Hogy az immár szakmailag bizonyítottan egységes korona hol és mikor készülhetett arra is több nézet van. Csomor Lajos szerint "a Kaukázusban készült hun formában, hun és párthus valamint kaukázusi ábrázolási hagyományok szerint, hun és párthus viseletek ábrázolásával hun és kaukázusi munkamódszerrel" a IV. században. Mivel a dunhuangi 325-ös barlangban két vezető hun fején, valamint az ordoszi sírleletek között is a Szent Koronánkhoz hasonló kör- és keresztpántos korona látható, felvetődik a kérdés, hogy nem egy ősi hsziungnu (hun) fejedelmi viselet túléléséről van-e szó. Szigeti István szerint Szent Koronánk ott volt az avarok által Kaukázusból elrablott aranykincsek között, amelyet Nagy Károly zsákmányolt, vagy valamelyik avar kagán (el)adott neki. Vannak adataink arról, hogy amikor Nagy Tundum avar kagán Aachenben hódoló látogatást tett és megkeresztelkedett 796-ban a csodálatos avar ékszerek között volt egy drágamívű korona is és hódolata jeléül felajánlotta Nagy Károlynak. Feltehető, hogy ezekkel az avar kincsekkel együtt került Szent Koronánk Aachenbe. III. Leó pápa 800-ban Nagy Károlyt ezzel a koronával koronázta meg. A korona Nagy Károly halála (804) után az uralkodóval 1000-ig Aachen-ben a sírban nyugodott. 1000 húsvétján III. Ottó megtalálta Nagy Károly sírját. Amikor október 2-án Rómába érkezett, a Szent Koronát is magával vitte és átadta II. Szilveszter pápának, aki neki barátja volt. II. Szilveszter pápa (Gilbert) pedig ezt a koronát küldte el Szent Istvánnak 1000. karácsonyán. Szigeti István szerint a Szent Korona 310 táján Grúzia keleti részében készült. E logikusnak látszó feltevés mellett természetesen még igen sok más is létezik; Csapody Csaba egész egyszerű feltételezése pl., az; István volt olyan hatalmas és gazdag király volt, hogy vehetett vagy készíttethetett magának grúz műhelyben koronát, amivel Anasztáziusz (Asztrik) apát őt 1000 karácsonyán megkoronázta. A Magyar Szent Korona eszmei tartalma két részre oszlik, ahogy két szerkezeti egység alkotja a koronát: az abroncs és a pántok. A felső rész Isten mennyei birodalmának a szimbóluma; az alsó rész Isten földi országát jelképezi. A pántok csúcsán felírás nélkül az ég és a makrokozmosz uraként trónol a Teremtő Atya Isten. Az alsó részen az abroncson felírással (Jézus Krisztus görög nevének rövidítésével) Isten földi birodalmának ura, Krisztus székel Mihály és Gabriel arkangyal kíséretében. A pántokon az Atyától jobbra nem lehet más, mint Krisztus földi helytartója, Péter, háta mögött Péter helyettese, a második fő-tanítvány, Jakab áll. A Pantokrátor balján Pált ábrázolja az ikon, mert ő külön meghívást kapott. Leveleinek egy része a kisázsiai egyházakhoz szól, így kultusza az örményeknél is megvolt. Ezután következik a kedvenc, szeretett tanítvány, János, akire az Atya Fia, Krisztus a kereszten függő édesanyját bízta. Péter lábánál testvére, András látható, aki először ismerte föl, hogy Jézus messiás. Sokan felvetik, hogy miért nem 12 tanítvány van a Szent Koronán; azért, mert a 12 tanítvány (Júdással együtt 13) csak az Utolsó Vacsoránál volt együtt. A középkori templomok bejáratánál általában csak 8 apostolt szoktak ábrázolni. A korona tervezője azokat a szenteket választotta példaképnek, amelyek védőszenteknek bizonyultak egy keresztény uralkodó számára (Kozma, Damján, András, Fülöp, György és Demeter). A Szent Korona valamennyi ábrázolt személye örmény típusú; legklasszikusabb a két angyal ábrázolása. A Isten égi és földi birodalmának egybeszövése klasszikusan a Magyar Szent Koronában csúcsosodik ki. A koronázási jelvények Magyarországon, első királyunk korában a koronázáshoz hozzá tartozott a lándzsa - ha volt is ilyenünk, annak nyoma veszett. Középkor forrásokból tudjuk, hogy a koronázás kelléke volt a ezüstkereszt, a gyűrű, a karperec, a kengyel, más lószerszámok, különböző ruhadarabok (ingek, saruk, kesztyűk, harisnyák stb.) és a koronázási trónus. Ezek az idők folyamán mind elvesztek. Megmaradt viszont a korona, az országalma, a jogar, a kard és a palást. A korona, a jogar és a palást a magyar királyság első századából származnak. Az országalma és a kard feltehetően későbben kerültek az együttesbe. Szent István egy kardját a prágai Szent Vid székesegyházban őrzik, lehet, hogy ez volt az eredeti koronázási kard. A palástot Szent István és Gizella királyné 1031-ben ajándékozták a székesfehérvári koronázótemplomnak. Ma koronázópalástként átalakított formában ismerjük. Eredetileg nagyobb volt. Az országalma egy aranyozott ezüstgömb, rajta az apostoli kettős kereszt, mely az Árpád-házi királyok címerkeresztje is lett. A nem hiteles hagyomány szerint ilyen kettős keresztet küldött a pápa Szent Istvánnak a koronával és a lándzsával együtt. Az országalmán ma Károly Róbert magyar király címere van, de ez valószínűleg utólagos rátétel, így az alma és keresztje sokkal régebbi lehet. Az országalma az országot és a földet jelképezte. A jogar az ítélkezés, az igazságosság, a jogszolgáltatás jelképe; ősi keleti eredetű hatalmi jelvény. Elefántcsont előképeit korai ásatásokból ismerjük. A magyar jogar kristálygömbjébe vésett három oroszlán is az uralkodói hatalom ősi keleti jelképe. Ez a kristálygömb mai ismereteink szerint a világ harmadik legnagyobb átfúrt kristálya. A rajta levő oroszlánok csiszolási stílusa alapján legkésőbb IX. századi keleti munka. Valaha a koronázási szertartásnak fontos része volt az országzászló, amely sajnálatos módon a mohácsi csatamezőn odaveszett. A Rózsafüzér titkai P. Edward McNamara LC liturgia professzor A Rózsafüzérről a két legfontosabb dokumentum az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 2001-ben, a népi ájtatosság tárgyában kiadott Direktóriuma valamint II. János Pál pápa 2002-ben írt apostoli levele a Rózsafüzérről. A dokumentumok a következőket hangsúlyozzák: 197. A Rózsafüzér, vagy más néven a Szűzanya zsoltárai kiváló imádságok. A római pápák többször buzdították a híveket, hogy gyakran mondják ezeket a Bibliától ihletett imákat, amelyek Krisztus megváltó életének eseményeiről és a Szűzanyával való szoros kapcsolatáról elmélkednek. A szentéletű főpapok és szentek többször tanúsították ennek az imának az értékét és hatékonyságát. A Rózsafüzér kontemplatív imádság, lassú ritmust és elmélkedést igényel, és ösztönzi a hívőt Urunk életének misztériumairól. Különösen ajánlatos mondása a lelki életre való felkészülés idején. 199. Esetenként lehet a Rózsafüzért ünnepélyesen, esetleg énekelve, csoportonként felváltva mondani. 200. Lehet a Rózsafüzér titkait a hét meghatározott napjaihoz kapcsolni, II. János Pál szerint az Örvendetes Olvasó hétfőn és szombaton, a Fájdalmas Olvasó kedden és pénteken, Dicsőséges Olvasó szerdán és vasárnak, Világosság Olvasó csütörtökön következhet. Ha azonban merev a rendszer, feszültség alakulhat ki a Rózsafüzér titkai és a napi liturgia között, így például a Fájdalmas Rózsafüzér titkai kerülhetnének sorra Karácsonykor, ha az éppen péntekre esik. Ilyenkor figyelembe kell venni, hogy a napi liturgia előbbre való, így olyan titkokat kell mondani, amilyenek az adott naphoz illeszkednek. 201. Az egyes Üdvözlégyekhez egy-egy titok betoldása Jézus életéből a 15. századból származik, és lehetőséget ad az elmélkedésre, szemlélődésre. Ezek a betoldások jól illeszkednek a Rózsafüzér ismétlő és meditatív jellegéhez, mindig Jézus neve után következnek mellékmondat formájában. A Rózsafüzér mondása nem vezethet más imádságok elhanyagolásához, és ne is legyen bűntudata annak, aki nem mond Rózsafüzért. A dokumentum hangsúlyozza, hogy a Rózsafüzér szép és jó imádság, amit a hívő szabadon választhat. II. János Pál pápa apostoli levelében azt is írta, hogy a Rózsafüzér titkait a legjobb az adott időszak misztériumaihoz alkalmazni. A pápaválasztás ősi hagyománya A pápa halála és az új egyházfő trónra lépése közötti időszak évezredes hagyományok szerint zajlik. Összefoglaltuk a legfontosabb rituálékat. Interregnum AP/Yahoo News Azt az időszakot, amely egy pápa halála és a következő pápa trónra lépése között telik el, interregnumnak, azaz "uralkodások között"-nek nevezik. Az interregnum rendszerint legalább két hétig tart, ami alatt a pápát felravatalozzák, majd eltemetik. Közben a pápaválasztásra jogosult bíborosok Rómába gyűlnek, hogy zárt ajtók mögött döntsenek a következő pápa személyéről. A kamarásnak (camerlengo) nevezett bíboros veszi át ideiglenesen és korlátozott hatáskörrel az egyház vezetését. A napi folyó ügyekben a kamarásból és három választott bíborosból álló testület dönt. Nagyobb horderejű döntést az interregnum idején nem hoznak. A Vatikán polgári irányítását ideiglenesen vatikáni bíborosok testülete veszi át. Kilencnapos gyász A négytagú különleges testület első döntései között határoz arról, mikor vigyék át a pápa holttestét a Szent Péter Székesegyházba, hogy a hívek leróhassák tiszteletüket. Szintén hamar döntenek a pápa temetésének időpontjáról. Ezután a kilencnapos gyásszal kapcsolatos intézkedéseket hoznak, majd döntenek a konklávé kezdetének időpontjáról. A különleges testület arról is gondoskodik, hogy összetörjék a pápának a dokumentumok hitelesítésére szolgáló pecsétgyűrűjét és ólompecsétjét, hogy senki ne használhassa őket jogtalanul. A konklávé Az új pápa megválasztásáról döntő konklávé a Michelangelo freskóival díszített Sixtusi kápolnában ül össze. A 117 tagú bíborosi testület tagjai a pápa halálát követő 15. és 20. nap között érkeznek Rómába, és szavazócédulákkal döntenek az új pápa személyéről. A leghosszabb konlávé három évig tartott (1268 és 1271 között), de sokszor csupán egyetlen napra volt szükség az új pápa megválasztására. Amikor Karol Wojtylát 1978-ban pápává választották, még három napra sem volt szükség a döntéshez. Ha a konklávé megkezdődött, a bíborosok nem hagyhatják el a Vatikánt, míg meg nem választják az új pápát. A szavazásokat a Sixtusi kápolnában tartják, közben a vatikáni Casa Santa Marta hotelben laknak. A bíborosok szigorú elzártságban döntenek: nem hagyhatják el a Vatikánt, és semmiféle hír sem juthat be hozzájuk, míg a döntés meg nem születik. Kiből lehet pápa? A közhiedelemmel ellentétben meglepően kevés feltételnek kell megfelelnie a jelölteknek: a konklávé elvileg az összes felnőtt és megkeresztelt férfi közül választhat. Az utóbbi századokban rendszerint a bíborosi konklávé tagjai közül került ki az új egyházfő. A pápaválasztásra jogosult konklávé a 80 év alatti bíborosokból áll. Felszáll a füst Az első nap kivételével, amikor csak egyetlen szavazást tartanak, a bíborosok naponta kétszer szavaznak. Az a jelölt lesz a pápa, aki a szavazatok kétharmadát plusz egy szavazatot kap. A konklávé tagjai egy hatalmas aranykehelybe dobják szavazócéduláikat, melyeken ez a latin mondat olvasható: Eligo in Summum Pontificem, azaz "Legfőbb pápának választom". Ha egyetlen jelölt sem kapja meg a szükséges többséget, a szavazócédulákat és az összesítő íveket kályhába teszik, és fekete füstöt produkáló adalékanyaggal elégetik. Ha sikerül pápát választani, fehér füstöt adó adalékanyag kerül a cédulák mellé. A füstöt a Sixtusi kápolna tetején vezetik ki, így a Szent Péter téren összegyűltek és világ minden egyes szavazás után értesülhet róla, sikerült-e pápát választani vagy sem. Habemus papam! Ha három napig nem sikerül döntést hozni, a szavazást egy napra felfüggesztik, amelyen a bíborosok imádkoznak és tanácskoznak. (Utóbbi egyébként tilos, de magánbeszélgetések természetesen előfordulnak). Ezután további hét szavazásig folytatódik a konklávé. Ha még ezután sincs eredmény, újabb egynapos szünetet iktatnak be, amelyet újabb hét szavazás követ. Amennyiben ezt követően sincs döntés, a tagok egyhangú egyetértésével a konklávé felfüggesztheti a kétharmad plusz egy szavazat szabályát, és abszolút többséggel (a szavazatok fele plusz egy szavazat) dönthet az új pápáról. Sikeres szavazás után a konklávé megkérdezi az új pápát, vállalja-e a tisztséget, és milyen néven kíván trónra lépni. Ezután a rangidős bíboros kilép a Szent Péter székesegyháznak a térre néző erkélyére, és latinul bejelenti: "Annuntio vobis gaudium magnum. Habemus Papam. (Nagy örömöt jelentek be nektek. Van pápánk.) Majd az új pápa lép az erkélyre, hogy elmondja első egyházfői üdvözletét, és megáldja a Szent Péter téren összegyűlt tömeget. Néhány nappal később az új pápa misét celebrál, mely szolgálatának megkezdését jelképezi. Mint minden intézménynek, a pápaságnak is szüksége volt pénzre. A Vatikán, a katolikus (akkor még Európában az egyetlen keresztény) egyház szervezetét vezette szinte a kezdetektől. Az első háromszáz év, amely Krisztus Golgotájától az egyház elterjedéséig eltelt, meglehetős homályba merül. Tény viszont, hogy miután az államhatalom kiegyezett a keresztényekkel, és az övék lett a Római Birodalom államvallása, rohamosan szervezkedni, erősödni kezdett az egyház. A pénz kezdettől fogva alapvető szerepet játszott. Egy idő után már senki sem beszélt arról, hogy Krisztus egyházának egyik alappillére a szegénység lenne. A szentek éljenek szegényen, azért szentek - de a papok és főleg a főpapok nagyon is értékelték a pénz szerepét. A Vatikán, mint földrajzi hely, kezdettől arra törekedett, hogy pápai állam is legyen. A világi és egyházi hatalom összemosása aztán a következő másfél ezer évben rengeteg visszaélésre adott alkalmat. Mert hiába volt a pápaság lelki hatalom, szellemi vezérlő, ideológiai útmutató, ha ugyanakkor egy nagyon is földhözragadt államot vezetett annak minden igényével, bajával. Hogy megvédjék, hadseregre volt szükség. Ha már állammá lett, szüksége volt diplomáciára. A hatalomgyakorlás eszközei semmiben sem különböztek más, világi államokétól. Nem csoda hát, hogy később ez az állam háborúkba keveredett, újabb földeket foglalt el, más államok szövetségese vagy ellensége lett, döntőbíró is volt, de éppenséggel vereséget szenvedő elfoglalt állam is olykor. III. István pápa a 8. században - amikor igazából létrehozta az egyházi államot - elkezdte az egyházi állam vagyonának felhalmozását. A következő századokban rengeteg műkincs és aranypénz került a Vatikánba, amely akkor persze még nem úgy nézett ki, mint manapság. Az egymást követő pápák részt vettek Róma átépítésében, felhúzták a Tiberis gátjait és várfalakat, erődítményeket is emeltek. Kevesen tudták már akkor is, hogy lényegében két kincsestára van a pápai államnak. Az egyik az, amelyből ez az állam élt, ahová az adók befolytak, és ahonnan kifolytak a különféle kiadásokra. De volt egy másik, egy kisebb is, amelynek a legtöbb főpap még a létezését sem sejtette. Ez felfogható úgy is, mint egy sajátos összeesküvés, amely legalább 1200 éven keresztül működött úgy, hogy mindig a lehető legkevesebb ember tudott róla. Bizony az is előfordult, hogy a beavatottak még egy-egy pápával sem tudatták a tényt: van egy másik kincstár is. Különösen akkor, ha öreg és beteges, szinte tehetetlen pápát választottak a bíborosok. A főpapok maroknyi csoportja, amely az egyházi állam titkait mindig is kezelte, csak gyűjtötte a kincseket rendületlenül. Ezekhez a tartalékokhoz csak végszükség esetén nyúltak. Ne tévesszük össze a két dolgot: a Vatikán ma egyben múzeumváros is, ahol másfélezer év alatt rengeteg műkincs gyűlt össze. Meglepődnénk, ha összeszámolnánk, milyen sok világhírű szobor, festmény, grafika, kisplasztika stb. eredeti példánya rejtőzik ezekben a legális kincsestárakban. Mi most nem a Vatikán műgyűjteményéről, de nem is hihetetlenül gazdag könyv- és kézirattáráról beszélünk. Hanem arról a másik kincstárról, amelynek létezését ma is tagadják. Természetesen végig titokban tartották a történelmi időkben, különösen a középkorban. Már csak azért is, mert könnyen megeshetett volna: egyes államok és szervezetek nem adóznak annyit az egyháznak, ha tudják, hogy annak máris milyen óriási vagyona van. A titkos kincstárat megbízható munkásokkal több ízben át kellett építtetni - mert már egyszerűen nem fért el benne a sok arany. Az első ilyen átépítésre 1213-ban, a másodikra 1567-ben került sor. Ez utóbbi esetben a titok egy része mégis kiszivárgott. A következő évtizedekben egyes ismeretlen szerzők az akkoriban oly népszerű röpiratokban hozták a világ tudomására, milyen titkokkal terhes a Vatikán. Ezeket az iratokat sokfelé olvasták - már ahol tudtak olvasni… Beszéltek róluk az analfabétáknak is, ám ez nem akadályozta meg az Egyházat abban, hogy keményen tagadja a dolgot. Az akkortájt még friss reformációs hullám rovására írták a "pletykát", és azt állították: csak a lutheránusok, a husziták és ehhez hasonló eretnekek állhatnak a "hazug állítások terjesztése mögött"... Pedig már Luther is szólt az egyház kincseiről, amikhez az jogtalanul jutott. A népet kiszipolyozó egyház elmélete később még elterjedtebb lett, sokan hittek benne, és mint látjuk, nem ok nélkül. A vatikáni kincstár évszázadokon át a föld alatt helyezkedett el. Már akkor is Szent Péter feltételezett sírja mellé temették a pápákat. A Vaticanus dombján aztán felépült a ma is ott álló Szent Péter bazilika, melynek építtetői vigyáztak, nehogy a mélyre nyúló alapok építésénél a munkások beleütközzenek a 16-22 méter mélyen található ősi falakba. Ezeket a hagyomány szerint még Róma építői állították fel valaha régen, az egykori városfal alapjait képezték. A pápaság kezdetén a titkos kincstárat e falak mellett mélyítették le és építették fel, majd az egészet földdel borították. Ahányszor meg kellett növelni az alapterületet, a titkot ismerő főpapok csoportja éjszakánként "alászállt". Mindössze négyen vagy öten voltak mindig. Ilyenkor el kellett falazniuk a meglévő bejáratokat, hogy az új részt a föld alatt hozzáépítő kőművesek ne vegyenek észre semmit, ne láthassák, hogy mekkora már a meglévő régi kincstár, se azt, hogy mennyi pénz van benne. Mert ebben nem műkincsek és nem ékszerek, nem arany- és ezüsttárgyak vagy drágakövek voltak. Hanem a legkönnyebben tárolható arany: a pénz. Ezt bármikor piacra lehetett dobni, bárhol "be lehetett vetni" mint titkos fegyvert. Hatalmas hordókban, sok emelet magasságban egymásra halmozott vasalt ládákban őrizték a soha nem romló, értékét nem vesztő aranyat. Voltak ott olyan ládák, amelyek már elkorhadtak az évszázadok alatt, bár a vatikáni titkos pincék sajátos mikroklimája ezt sokáig akadályozza. Egyetlen esetről tudunk, amikor a titok kipattant. Ez az 1800-as évek elején történt. Napóleon elvitette a pápát franciaországi száműzetésbe. A francia császár - akkor még a forradalmi hadsereg parancsnokaként - megtámadta a pápai államot, elfoglalta azt, és gyakorlatilag teljesen kifosztotta. Napóleon rengeteg műkincset hurcolt el onnan. VI. Piusz pápa száműzetésben halt meg, utódját pedig félig-meddig konspiratív körülmények között Velencében választották meg. Napóleon nem találta meg a titkos kincstárat, pedig ismerte a szóbeszédet, és kerestette is a vagyon lelőhelyét. Francia hadmérnökök járták be a Vatikán pincéit, a földalatti katakombákat és temetkezőhelyeket, de nem jutottak a kincstár nyomára. Végül is azt jelentették a leendő császárnak, hogy a titkos kincstár valószínűleg csak a fantázia terméke. Sebesen változtak a politikai események - senkinek sem tűnt fel, hogy az állítólag totálisan kifosztott egyházi állam milyen sebesen állt talpra anyagilag. Nincs kétségünk afelől, hogy a titkos kincstárat nyitották meg a főpapok, és erről VII. Piusz is jól tudott. A következő másfél évtized Napóleon és a pápaság küzdelmével, erőpróbáival telt el - ám az Egyház jól bírta a harcot, mert valamilyen rejtélyes módon mindig elegendő anyagiakhoz jutott. Mi a helyzet manapság? Úgy tűnik, a kincstár köszöni szépen, jól megvan... Erre a legutolsó bizonyíték vagy negyedszázada érkezett. Ismét csak közvetett, csak sejthető módon, persze. Az úgynevezett P-2-es botrány után. Akkoriban Olaszországban és szerte a világban csaló bankárok (ahogyan ma mondanánk: brókerek...) a Vatikán pénzintézetével, a Szentlélek Bankkal együtt gyakorlatilag kifosztották és csődbe vitték az egyházi államot. Az akkori pápa és utódja, II. János Pál - aki szintén kénytelen volt elviselni az ügy utórezgéseit - sikeresen lábalt ki a bajból. Mindenki sejtette, hogy csak megtévesztésül szolgált az a bejelentés az 1980-as években, hogy a pápai állam szegény és egy ideig fizetésképtelen is volt. Amikor a nemzetközi szakértők közelebbről megnézték a banki és államháztartási iratokat (már amelyikbe a pápa egyáltalán betekinteni engedte őket), kiderült: valahonnan folyamatos és egyre erősödő pénz csörgedezik be. Ugyanakkor a világpiacon - az éremgyűjtők a megmondhatói, no meg az aukciós házak forgalma is jelezte - rengeteg régi aranypénz tűnt fel. Ismertetlen forrásból eredtek, csak annyi volt bennük a közös, hogy bárhol is bukkantak fel (Párizsban, Londonban, New York-ban, Bangkokban, Tokióban), oda mindig Rómából érkeztek.... Ma már senki sem állítja, hogy a Vatikán pénzügyei nincsenek rendben. Bár az egyházi miniállam ma is pénzszűkére panaszkodik, és lelkiismeret-furdalás nélkül elfogadja a világ összes katolikus egyházmegyéjéből érkező összegeket, "támogatásokat". Minden okunk megvan feltételezni, hogy a titkos kincstár egyre nagyobb lesz. Lehet, hamarosan újabb bővítésre kerül majd sor. A Szent Péter bazilikában sétálva jusson eszünkbe: nem messze ettől a helytől, alig kétszáz méterre északra és nyugatra a föld mélye minden bizonnyal soha nem látott kincseket rejt. Annyit, amennyit az emberi történelem folyamán még soha nem gyűjtöttek össze egyetlen helyen. A BIBLIA KÓDJA A HÉT PECSÉTES TITOK Tudjuk, hogy a Biblia kódjának megfejtése az utolsó idõkben történik. Bár nem vagyok zsidó, sem vallásos, és héberül sem beszélek, mégis elgondolkodtam Michael Drosnin 1997-ben megjelent könyvén (magyarul megjelent 1999-ben a Vince Kiadónál), a Biblia kódján, amely a Tórában fellelt ekvidisztáns betûsorozatokról szól. A kódot még nem fejtették meg, csupán dolgoznak rajta a matematikusok többfelé a világban. Valószínûnek látszik, hogy a Teremtés könyvében hét szinten, hétféle kódolási eljárással rejtette el az Isten a mindentudást. A könyvben, amely egy 304805 darab betûbõl álló jelsorozat (string), az idõk kezdetétõl az idõk végezetéig minden esemény föl van jegyezve. Minden ember név szerint megtalálható benne, életének eseményeivel együtt, valamelyik kódolási szinten. Ez a hét pecsétes titok, amelynek teljes megfejtéséhez csak közvetlenül a világ vége elõtti napokban fogunk eljutni, ha sikerül egyáltalán. A Biblia, mint a Teremtés könyve lényegében egy véges jelsorozatba összetömörített, veszteségmentesen eltárolt akasha krónika, amelynek egyelõre csak a legfelsõbb szintjét ismerjük és próbáljuk megérteni. A kódrendszer belsõ szerkezetérõl csupán sejtéseink vannak, ahogyan a dekódolási eljárásról is. A kód rejtélyén töprengve a következõ ötleteim támadtak a kódfejtéssel kapcsolatban.: Az a tény, hogy az elmúlt öt-hat ezer évben jó hét-nyolc milliárd ember élt és él a Földön, felveti a kérdést: miképpen lehet csekély háromszázezer betûvel leírni a velük kapcsolatos adathalmazt? Egy átlagos emberi név 8-15 karakter hosszú. Rengeteg ember van, akinek azonos a neve, tehát további megkülönböztetést is kell alkalmazni a szétválasztásukhoz. Ha átlagosan csak 12 betûvel számolunk, és nyolcmilliárd fõvel, akkor az bizony 96 milliárd betût jelent. És akkor még csak egy névlistánk van, de az egyes emberek életérõl és a történelmi eseményekrõl semmit sem tudunk. Trilliárd betû kellene ahhoz, hogy mindezeket szövegesen leírhassuk. A Biblia azonban nem egy olyan könyv, amiben normál olvasással, betûrõl betûre haladva megtalálhatjuk mindezeket. A szövegben, adott lépésközzel kiemelve a betûket, nagyon sokféle olvasási irányt határozhatunk meg. A 304805 betû permutációja faktoriális számítással olyan nagynak adódik, hogy még a PC-m tudományos számológépe sem boldogult vele. És eddig csupán síkban gondolkodva próbáltunk meg értelmes szövegrészeket keresni a könyvben, de lehetõség van arra is, hogy elszakadjunk a kétdimenziós mátrixok világától. Képezhetnénk a Tóra szövegébõl térmátrixokat, három, négy vagy még több dimenziós alakzatokba rendezve a betûket. Egy kockában, oktaéderben, gömbben vagy kúpban az olvasási irányok száma is tovább sokszorozódik, elképesztõ mértékben. De ez még mindig nem a mindentudás, bármennyire soknak is tûnjön elsõre a számunkra. Az akashának, a világéternek ugyanis tulajdonsága, hogy szó szerint minden információt tartalmaz a teremtés kezdeti pillanatától fogva. Mindent, ami volt és van, sõt talán lesz valamikor. Ahogy a jövõbõl múlt lesz, miközben átfolyik a jelenponton, úgy pillanatról pillanatra gyarapodik ez az adattár. Nem csak a Föld története van benne, hanem az egész univerzum minden eseménye, a csillagok születésétõl a hajszál lehullásáig. Nincs annyi elemi részecske a világegyetemben, amennyi betû kellene ennek a rögzítéséhez. Statikus formában legalábbis semmiképp. Mindebbõl világosan kiderül, hogy vagy nincs benne a mindentudás a Bibliában, vagy máshogyan van benne. Oly módon, amit most még talán elképzelni sem tudunk értelemmel. Vagy mégis? A kulcs véleményem szerint az adattárolás dinamikus módjában van. Mivel maga az egész teremtés, annak minden megnyilvánulásával egyetemben dinamikus, élõ, folyton változó rendszert képez, logikusnak tûnik, hogy az ezt leíró tárolórendszernek is dinamikus kódolásúnak kell lennie. Csakhogy a Tóra eredeti szövege már bõ háromezer éve változatlan. Szigorú vallási törvény van rá a zsidóknál, hogy még egy pontot sem szabad hozzátenni vagy elvenni belõle, nehogy eltorzuljon a kód és visszafejthetetlenné váljon az anyag. Mi van tehát akkor, ha a szöveg nem magát az akashát tartalmazza, hanem csak az ahhoz való hozzáférés fix algoritmusait? Ha maga a Biblia is csak egy kód a mindentudáshoz, amely nem benne van, hanem általa válik hozzáférhetõvé a számunkra? A matematikában életjáték néven ismert rendszer kínálhat erre egy lehetséges megoldást. Az életjáték számítógépes szimulációja egy olyan önszaporító ponthalmaz, amely a kezdeti paramétereknek megfelelõen terjed, növekszik a végtelenségig és az élõlényekre jellemzõ (fraktális) tulajdonságokat mutat. Minden pontja adott ideig létezik, él a rendszerben és adott módon szaporodik, további pontokat szülve maga köré. A pontok életkorát színekkel jelölve egy villódzó, perzsaszõnyegre emlékeztetõ mintázatot kapunk, amely fokozatosan betölti az egész képernyõt vagy a rendelkezésére álló teret. Tegyük fel, hogy a teremtés, a mûködését tekintve olyan, mint az életjáték. Feleltessük meg a játék pontjait a héber ABC betûinek az életkoruk (színük) függvényében. Ez azt jelenti, hogy 22 féle színû, életkorú pontot kapunk Aleftõl Tawig. Ha ismerjük a rendszert generáló algoritmust, egy pontból indulva felépíthetjük az egész univerzumot, mint valami térmátrixot. Ha errõl az életjáték szisztémáról egy adott idõpontban készítünk egy pontos leképezést, betûkké alakítva a pontokat (pillanatfelvétel az aktuális állapotról), akkor megkapjuk a Teremtés könyvét, a Bibliát. Képzeljük el, hogy az Isten a teremtés (vagy adott teremtési korszak) indulásakor elkészíti a létrendszer pontos életképét és azt betûhalmazra konvertálja. Amennyiben a rendszert mûködtetõ (természeti) törvények nem változnak, az univerzum egy külsõ szemlélõ számára teljesen determinisztikusnak fog mutatkozni, vagyis elõre látható lesz benne minden korábbi és jövõbeni állapot. A lényeg csupán az, hogy az események elõre és visszafelé való kiszámításához teljes pontossággal, tehát maradéktalanul ismernünk kell a törvényeket, mint generáló erõket, és magát a rendszert (ponthalmazt), amin végrehajtódik a törvény. A Biblia kódjának megfejtése (a hetedik pecsét feltörése) tehát az univerzum mûködését vezérlõ alaptörvények algoritmikus alkalmazásával lesz elérhetõ a betûmátrixon. Ezért az egész világ mûködését meg kell ismernünk és értenünk ahhoz, hogy a mindentudás birtokába jussunk. Ettõl pedig még, minden igyekezetünk ellenére, sajnos messze vagyunk. Azt már csak érdekességképpen említem meg, hogy maga a zsidó ABC is mesterséges rendszer, méghozzá olyan, amilyet ember nem talál ki. Csak nemrégiben derült ki, hogy az eredeti, korai héber ABC betûi, abban a sorrendben, ahogy vannak, az idõben (!) forgó Bindu (a megnyilvánulatlan okforrás) felületére húzott csík (görbe) árnyékai, két dimenziós vetületei lényegében! Tehát nem véletlenül, pusztán önkénybõl olyan a betûk formája és a sorrendjük, amilyen! Mindezek után joggal merül föl a kérdés, hogy hol van akkor a teremtésben a szabad akarat, amire oly sokszor hivatkozunk a döntéseinknél? A számunkra, akik benne vagyunk a teremtésben, belülrõl nézve a világ nem látszik determinisztikusnak, sõt kifejezetten megjósolhatatlanok hosszabb távon a jövõ eseményei (pl.: az idõjárás). A teremtésre jellemzõ kaotikus viselkedés azonban nem véletlenszerûséget, hanem komplexitást takar. Olyan szintût, amely átláthatatlan emberi értelemmel. S mivel nem ismerjük a minket érõ hatások öszességét, azt sem tudjuk, mi és hogyan befolyásolja a döntéseinket. Ezért képzeljük azt, hogy "szabadon döntünk", pedig csak a minket mûködtetõ életjáték programot hajtjuk végre az Isten szemszögébõl nézve. Fontos kérdés, hogy vajon a Teremtés könyve, mint akasha mekkora térbeli és idõbeli intervallumra vonatkozik. Csak a jelenlegi teremtési korszakra érvényes vagy az elõzõekre és a következõkre (mindre) is? Csak a Föld sorsát tartalmazza vagy a galaxisunkét, az univerzumunkét, netán a minden létezõét is? Ha ugyanis nem teljes, hanem lokális az akasha, vagyis csak egy adott térnek és idõnek a történéseit tartalmazza, akkor felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet a külsõ, zavaró tényezõkkel? Ha a Bibliában csak a Föld története található meg, mi a helyzet az ide látogató földönkívüliekkel? Õk a jelenlétükkel befolyásolják a rendszer mûködését, a történelmi eseményeket és idõvel olyan méretû változásokat indukálnak, amelyek érvénytelenné teszik az isteni tervet, megváltoztatva a jövõt. Kérdés, hogy benne vannak-e a lehetséges vagy szükségszerû változások a tervben? Azaz determinisztikusak-e a meglepetésszerû, kaotikus változások? További kérdés, hogy a teremtést mûködtetõ alaptörvényeket maga a Teremtõ milyen korlátok között tudja változtatni, paraméterezni? Vagy ezek abszolút érvényûek és módosíthatóak? Ha pedig nem, akkor ezeknek az Isten is alá van vetve, tehát a mindenhatósága is ezektõl függ, vagyis korlátozott (nem mindenható)? Ha pedig változtathatók a törvények, maguk a változások determináltak-e? Milyen törvény szabályozza az alaptörvények módosulását? Csupa kérdés, amelyek olyan logikai ellentmondásokhoz vezetnek, amikre egyelõre nem ismerjük a választ. A teremtésfilozófia (létfilozófia) feladata ezeket a kérdéseket kutatni, de térjünk inkább vissza a Biblia kódjára és a megfejtésre. Mivel az életjáték program a futása közben determinisztikus, már a kiindulási pillanatában ott kell lennie az egésznek, még megnyilvánulatlanul, rejtetten (az okforrásban). Ez viszont azt jelenti, hogy maguk az alaptörvények is benne vannak, amelyek révén kicsomagolható, kibontható az egész. Tehát a Bibliának is tartalmaznia kell önmaga kifejtésének módját! A kód megfejtésének benne kell lennie a kódban. Valahogy úgy, mint az önkicsomagoló tömörített programoknak a számítástechnikában. Vannak a természetben olyan matematikai világállandók, amelyek a jelenlegi tudásunk szerint megváltoztathatatlanok, mert magának a természetnek alaptörvényeibõl fakadnak. Ilyen a Pi értéke vagy a természetes alapú logaritmus, netán a teremtésben kulcsszerepet játszó gyök tíz transzcendens számsorozata. Képzeljük el a következõt.: A Tóra általunk ismert, elsõdleges szövegében, amit sima olvasatra kapunk, mindenféle matematikai bûvészkedés nélkül, valahol el van rejtve "virágnyelven" egy szöveg. Ezt kellene megtalálnunk és megfelelõen értelmezve elolvasnunk, a szavak szinonímáira, másodlagos jelentéseire figyelve. Hisz a nyelvünkben számos olyan szó akad, aminek kettõ vagy több jelentése is kialakult az idõk során, közösségtõl függõen (tájnyelvi jelentés, szakzsargon, stb.). Az alábbira gondolok konkrétan.: Az eredeti szöveg, amit elsõre olvasunk, pl. a következõ.: "A pásztor kiment a mezõre legeltetni a birkáit...". Ha lecseréljük a szavakat a második jelentésükre, az igazi, rejtett értelmükre, akkor viszont ezt kapjuk.: "A kód elsõ szintjének kifejtése a következõ: ...". A szöveget algoritmusként értelmezve és alkalmazva a teljes szövegre, kibontja az elsõ pecsétet. Ezzel megkapjuk az elsõ rejtett olvasatot, amiben szintén van valahol egy algoritmus elrejtve a következõ szinthez. Vagyis minden olvasási szint, szövegréteg szintén önkicsomagoló, azokban is meg kell keresni ugyanezt a rejtett tájékoztatást, mert valószínûleg minden szinthez külön algoritmus tartozik. Így nem kell a megfejtõnek annyit melóznia a számítógép elõtt és találgatni a lehetõségeket, hanem csak olvasnia kell tudni a sorok között. Talán ez az ezoterikus (rejtett) tudás lényege (lásd: a kabbalát, a zsidó miszticizmust, és annak láthatóan kódolt szövegû, szent iratait, mint pl. a Zohár). Természetesen minden szint, szféra kibontása növelni fogja a kapott anyag méretét és komplexitását, ami viszont egyre nagyobb számítástechnikai teljesítményt igényel majd. Kérdéses, hogy a jelenlegi elektronikus számítógépeink képesek lesznek-e megbírkózni a feladattal. Ha szerencsénk van, talán minden szint végigolvasásakor találhatunk mûszaki instrukciókat is, amelyek segítségével olyan számítógépeket építhetünk, amelyek képesek lesznek a következõ szint kifejtésére. Az Isten közben figyel minket a maga sajátos, abszolút helyzetébõl, és jót mosolyog az erõfeszítéseinken, amellyel hozzá törekszünk mi, a teremtmények.