Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Zas Lóránt

A maják tudták A maják tudták, hogy mivé lesz. Az X bolygó jön, nagy és véres. Kéterzer-tizenkettő. Állat, növény és ember inhalálhat. Talán a vég ez, talán a kezdet. Az Isten ölhet és teremthet új világot a világ végén. Szól: ember félj, de még reméljél! EGY VERSBEN In memoriam Ady Endre Egy versben elmondani mindent, hazát, szerelmet és az Istent. Voltam hitehagyott, de hittem örökkévalóban, eleinkben. A szívem dobog. Ereimben lüktet haza, szerelem, Isten. Minden versemben minden, minden. HAZÁT SZERETNI (Fürst Annamáriának) Hazát szeretni és a fák zöld lombjait idézni, a gondolatok is suták, lehetsz gyermek vagy férfi. Nem hitted azt, hogy elhagyod azt a borongó tájat, füvet, a fát -- börtönt, rabot és őszülő anyádat. Ha néha-néha visszasír szemed hályogos kékje, töröld le könnyed ! Az a sir megásva már. De még ne mondd azt, hogy ott, az elhagyott patak, a házak képe üt szíven. Mert minden halott madár másról beszélne. Te visszamentél és vihetsz válladon venyigéket. Ültethetsz bokrot, és kiles kertedből az a fészek. Fiókákkal teli a lég, virágaid is élnek. Ez ma a kezdet, nem a vég. Indulj ! Tán visszatérhetsz. NOVEMBERBEN (A Farkasréti temetőben, ezer és ezer lobogó gyertya fényénél) Novemberben szürkék az utcák, novemberben szürkék az emberek. Novemberben Budán és Pesten nevetni nem lehet. Novemberben a Farkasréten halottak napi mise-csend fogad. Novemberben fehér virággal fedik a sírokat. Novemberben égnek a gyertyák, kicsinyek, teltek, véznák és nagyok. Novemberben földig hajolnak a sötét kalapok. Novemberben géppuskák szóltak, tankok tapostak, a föld remegett. Novemberben gyilkoltak, öltek, november temetett. Novemberben itt esküt szegtek, gyaláztak törvényt, tiportak jogot. Novemberben vörössel, vérrel a máglya lobogott. Novemberben erőszak vágott, gumibot tépett, börtön kacagott. Novemberben a homlokunkra égettek csillagot. Novemberben sírnak az utcák, novemberben sírnak az emberek. Novemberben könnyek köszöntik az elesetteket. Novemberben csend van és béke, temető, fejfa, virág és kereszt. Novemberben az álmodó rög itt tart és nem ereszt. Novemberben öklök szorulnak, felbizseregnek a tenyerek. Novemberben élők a holtak, november fenyeget. ELÉG VOLT Elég volt az, hogy a falatnak az ize rossz, és nem is adnak. Elég volt az, hogy mende-monda amit hirdet sokszáz bolond ma. Elég volt az, hogy meg se hallgat akinek mi adtunk hatalmat. Elég volt az, hogy szegény népet hülyit, aki gazdag pecér lett. Elég volt az, hogy nyálas senkik lehetnek górék: "yenkik, yenkik". Elég volt az, hogy ha meglőnek a száraz föld lesz szemfedőnek. Elég volt az, hogy mára másnak árulják ki teljes hazánkat. FELKELT (Gloria Dei) Felkelt, hogy álljon. Hajára szállt a Nap. Mellkasából gyémántos rendjel vert havat. Bokáján soh'sem-látott érmek, kezén kösöntyűk, álmában csillagok zenélnek, a fényességes ég felé haladt, az ég felé haladt. Aztán a bokrok üdvözölték, madarak közrefogták, erdők hűvösébe lépett, haladt, haladt. A felhők bújtogatják mára, beszél, a hangja pánsip, dörömböl és csuklik a danája, keresztel és temet, vet és arat, vet és arat. Ne mondd, hogy láttad, ne mondd, hogy nem láttad, ne mondd, hogy fogott, vagy nem fogott halat ! A völgy ölén megáldott, a vizben térdig áll ott : az ember maradt, az EMBER MARAD ! NEM KOPPÁNYT (Csupán magyar. Stampa Lászlónak) Nem Koppányt siratom, hanem a harci kedvet, a kopját siratom, a tegezt, a lándzsát, a harci mént, hogy mindenért és mindenkinek megfeleljek, hogy dédapámmal és unokámmal ott legyek Mohácsnál, Majténynál, Világosnál, Visegrádnál, a Bánátban és Bácskában, ahol csak csatánk van, és magammal rántsam a törököt Nándorfehérvár bástyájáról a halálba, hogy Zrínyivel haljak vad- kantól és cselszövéstől, amelytől annyiszor haltak eleink átkot hörögve a császárra. Nem Koppányt siratom, világtájakra vágott testéből vér szivárog, Jézusunk Ő, megfeszítettetett, fel- négyeltetett: Trianon-előtti tálca, László feje, Dózsa trónja, pernyébe fúlt forradalmaink szalmalángja, haduraink: Emese, Álmos, Árpád nem nemzettetek elég gyermeket a világra. Nem Koppányt siratom, hanem az almafákat, bozótjainkat, cserjéseinket, fűzfáinkat, fenyveseinket és tölgyeinket, szél ha támad, parazsat, pattogó szikrát, palánkba harapó duhaj lángot, Koppány seregét siratom: Bornemissza Gergőt, Esze Tamást, Bercsényit, Bemet, a pesti srácot, aki csatázott. Nem Koppányt siratom, hanem az orosz hómezőbe vesztet, a bakó Bogártól felhúzottat, meg- gyalázott asszonyainkat, sírokat, a keresztet. Álmainkat siratom, regéinket, a meséket, Fanyűvő Jánost siratom, Árgyélust, Tündér Ilonát, az egri nőket, igriceinket siratom, táltosainkat, Prohászkát, Apor Vilmost, a féllábú Jánost: húsunkból és vérünkből még eposz nőhet. Nem Koppányt siratom, Hanem a tartást, a mindent kimondó szót, az esküt, ami köttet. Nem Koppányt siratom: magamért ejtek könnyet.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.